Kovács-Cohner Róbert : Szamszára

 

 

Ne olvass. Nincs mit. Nem olvasol.

Higgy. És ezt se hidd el.

 

Egy harmatos réten feküdtem.

Körbenéztem.

Tér, emberek, hangok, színek és szagok.

Én: láttam őket.

Láttam a szerelem varázsos élményeit,

a művészet felsőbbrendű valóságát.

Én láttam őket.

S én akartam látni őket.

Akartam látni őket.

Előttem voltak.

 

Aztán már nem néztem körbe,

hisz nem volt, ki körbenézzen.

A körbenézés körbenézéssé vált.

Anyám hangja, rohanó kora,

a régi ház vonalai,

s egy, aki felfogja őket –

formaként feltáruló

látszatnak tűnő tűnő látszatok.

Nem azok.

Harmatfátyol

fátyolos harmat nélkül.

Erőltetett folytonosság,

a nemlétezőből fakadó

nem létező kontinuuma:

tér, emberek, beszéd;

a művészet felsőbbrendű valósága.

A minden körülöttem:

nem van, és nem nem van –

halál, fájdalom, Isten, szenvedés, boldogság:

mind igazak

s nem igazak.

 

Nincsenek. Nem nincsenek.

Vannak. Nem vannak:

Lebegnek. Harmat.

 

Minden látás, gondolat,

minden én, ki láthat, vagy elgondolhat,

feloldódik a lét és semmi nélküli

létben és semmiben.

 

És nem oldódik fel,

mert nincs, ki feloldódjon,

s belátva ezt

nem látott be semmit.

Nem volt, nem lesz,

nem született,

és nem szűnt meg létezni soha,

aki nem van, és nem nincs.

 

Szamszára. Nirvána.

Megegyeznek. Nincsenek.

Erre ítéltettem:

soha nem ítéltetett

senki semmire.

 

Minden mozdulattal,

minden kicsiholt gondolattal

izzadva, küszködve tartom magam,

hogy legyek.

Hogy legyek, s legyél.

Hogy legyen ‘legyen’,

hogy legyen szó,

hogy legyen alázat,

hogy igaz legyen,

hogy áll itt valami,

ha leírtam,

s nem írtam ide sem,

máshova sem

semmit soha.

 

Formák. Üresek.

S nincs olyan, hogy forma, vagy üres.

S most akaratom ellenére,

legyőzve önmagam,

s most nem legyőzve azt, ami nincs,

nem legyőzve senki által

szenvedek, mert tudom –

nem is szenvedek,

nem is szenved, szenvedett

senki soha.

 

Nagy szekér. Kigördül alólam.

Sikátorokon végighaladva

eltünteti a sikátorokat.

Megértem – nem is volt soha:

már nincs, mit értsek.

 

Anyám megismételhetetlen,

finom vonalú keze – kéz csupán:

minden kezek hiánya.

Anyám hangja – a csend tagadása:

a csend.

Kishúgom rám néz.

Nincs, kire nézzen.

 

Istenbe kapaszkodnék,

de nincs, ki kapaszkodjon.

 

Igaz, és nem igaz,

hogy nincs igazság.

Igazság.

 

És Istenhez szólnék,

hogy csak egy őrült látomás,

csak a legnagyobb kísértés,

a sátán maga

ez a pillanatnyi,

minden örököt felülíró érzés,

de Isten és sátán, és a kísértés

csak harmat. Lebeg.

 

Nem akarhatom, hisz nem vagyok,

ki akarjon, s nem nem vagyok…

Most olyan ez, mint ha

 

————————–

———————————

———————————

———————————

 

És próbálok újra látni.

Mindegy, hogy van, vagy nem van,

és mindegy, van-e mindegy:

mindegy-e. Mind egy-e.

Nem írok ide semmit.

Nincs, ki írjon.

 

De talán annak a varázsa,ahogy szemében lelke

szomjúzó tükrével néz rám,

ha megáll a hosszú út

egyik stációjánál,

ahogy egymás szemébe simítjuk

saját menhelyeink,

s egymásnak ott szállást adunk,

mégiscsak varázs,

ha nincs is,

ki e sorokat rója,

s nincs menhely,

nincs stáció,

nincs út és nincs varázslat.

 

Kiút, ha nincs is.

Fény, ha nincs sötét.

És ez, ha igaz, s nem igaz, hogy ez

kiút:ha nincs is.

 

Körbenéztem.

Anyám, apám öregkora,

régi házunk illata,

és ez, a művészet felsőbbrendű valósága,

igaz, s nem igaz.

 

Minden lélegzet erővel tartja fenn,

mi sosem volt, nem lesz, s nem fenntartható.

Az én, ki belátta létnélküliségét,

számot ad, ha nincs is számadás,

míg a jóí, a rossz, és minden maxima,

a szeretet, s kik fontosak, a szerelem,

létük híján: a semmi. Minden. Én. Nem vagyok.

Szamszára. Nirvána.

 

Ha nem láttam volna,

hogy nincs látó,

és látás sincs,

lenne a látó és lenne a látomás.

Lenne a lenne, és lenne ez a vers.

Hát legyen.

Hisz csak én láttam ezt.

Láttam ezt.

És ha nem lebegnének harmatként,

nem láttam volna, hogy nem láthatom őket

harmatként lebegni.

Nem is lebegnének.

A forgatagban – ha nem tudnám:

vagyok s nem vagyok,

tudhatok, s nem tudhatok –

láthatnám Istent a halál után,

ha nem tudnám, hogy nincs, ki lássa,

és mondhatná Isten, hogy

Nem harmat. S nem lebeg.

S igaz lenne,

ha nem néztem volna körbe.

 

Az elme az elme elme által erőltetett játéka csak.

Isten, ki a belátó elme előtt az elmét teremtette,

megteremtette azt, s e gondolatot, ha van elme.

Ha van Isten, őáltala hiszem, hogy hinni csak hiszek,

míg én, s teremtőm felfogottan általam: engem teremtőként

létezik: s ha nem létezem, nem teremtett senki –

nincs nem teremtett senki.

 

És olyan szürke az ég,

hogy összekoccannak az út padkái,

hogy a távol a torkodba kúszik

Olyan szürke az ég

ugye megszállhatok nálad,

és ugye örökre maradhatok,

ha akarom, és akarod,

hogy elhiggyük: vagyunk.

 

Ha nem néztem volna körbe látván:

nincs, ki körbenézzen,

tudnám, hogy nincs nincs,

nincs mondat, nincs tagadás –

de nincsen tagadás sem.

Nincs tagadás,

hisz megtagadnám.

 

És mégis: én jöttem rá,

hogy nem vagyok önléttel való;

hogy nem: vagyok,

és én jöttem rá, hogy nincs isten:

én, akit – ha lenne, ha van –

Isten ruházott fel látással.

 

És felállok a harmatos, áttetsző rétről,

és hogy nem állok fel, és nincs rét,

elfelejtem.

Így Isten igaz lesz, és majd, ha meghalok

réten fekvő magamra nézve, kit az én elfelejtett,

jobbján nevetve tagadom e verset,

és akarva elfelejtem, hogy nem tudok

akarni vagy feledni –

elfelejtem, hogy nincsen ő, s azt is,

hogy nincsen tagadás sem,

és míg Ő vállamra teszi kezét,

ha elhiszem, hogy elhiszem, hiszek,

és elhiszem, hogy szenvedhetek, vagy boldog lehetek,

lehetek lehetni, és nem tudom nem tudni

a nincset nevetni, nevetni, nevetni –

 

lenni, ha nem is vagy,

hinni, ha nincs hit,

szeretni, ha nincs, ki szeressen,

s örökké cáfolni ezt is,

ha nincs is cáfolat,

s ha nem is vagyok,

igazzá teremteni teremtőmet,

ki számodra igaz, mi számadás lehet.

Igazzá válva igaznak lenni,

s azt mondom, minden hamis,

s míg talán nem vagy, s nem nem vagy,

nem vagyok, s nem nem vagyok,

ha értek, bár nem érthetek –

a legnagyobb hatalom.

 

Ó, milyen boldog lehettem volna fent,

ha nem élem át egy réten feküdve,

hogy nincs boldogság,

s nincs, ki boldog legyen.

Ha mindent felülírt,

mi magában marad nem önmaga,

megtudhatod: nincs isten,

ki létével felülírhatná azt,

ki mindent, istent is felülír,

hisz nem létezik –

ha tudod, nincs, ki szabaduljon,

s nincs szabadulás, ha te sem vagy,

és mégis felülírja,

ha általa tán nem is létezik,

lesz: és te Isten mellé szabadulsz,

és Isten igaza igévé lesz, és leszel,

ha nincs is igazság, és te sem létezel –

a legnagyobb próbatétel.

Érte. Általa, ha ő nem is lehet,

elfeledni, hogy

nem lehet igaz,

s így végre tudni, mi igaz:

hogy igaz.

S ha nincs is, anyám teájába kortyolni,

s ha nincs is íz, az ízről felidézni,

hogy mennyire szeretem –

szeretni, ha nincs is szeretet:

szamszára.

 

Kinevetem ezt a múló nihilt,

mi mindent már örökre felülírt,

és Isten jobbján, ha tán nincs is isten,

majd ha örökké leszek az égben,

hogy vagyunk és nem vagyunk,

hogy mindez igaz s nem igaz:

örökké tudni elfeledni,

és újra látni, szülőket eltemetni,

egy harmatos réten feküdni –

 

És Ő vállamra teszi kezét,

s mellette lehet majd

harmatban lebegve

minden istentagadást tagadni,

és szerelmesnek lenni,

és anyákat gyászolni –

talán megváltva lenni.

 

A réten fekszem. A nincs és a van között.

S ha én vagyok, vagy te is.

Ha nem is lehetünk, és semmi sincs.

Anyám mosolya – számomra: létezik,

és számomra izzadva, küszködve bár, ha nem is,

mégis létezem.

Szamszára. Nirvána.

Ha tagadnám is, tagadom:

nem tagadom.

A művészet felsőbbrendű valósága:

ha nincs is, mégis –

 

Hallgatni ki nem mondott,

megigazult szavára,

tudni őt, ha nincs, ki tudja: hatalom.

Szeretni, ha nincs is szeretet:

semmi sem, és mind, mi számít:

Szamszára.

 

Didergő kabátban az út padkáit

összekoccanni látom.

Nézz rám. Fázom. Nagyon fázom.

Ha van boldogság, lehetek boldog is.

Varázs. Érzem kitágult pórusaimon.

Adj helyet, ha én, te, s minden: csak álom.

 

Egy harmatos rét. Pára.

Még körbenézek, hogy hátha

egy pillanatra csak elhiszem,

hogy nincs nincs, s hogy nincs igaz,

nincs kit eltemetni,

nincs kereszt a hegytetőre vinni,

nincs, ki elfelejtsen,

s így önlét híján nem is írhatom, hogy

Isten karjában mindent elfeledni

a legnagyobb hatalom.

 

Nem olvastad. Nincs vers.

Hiánya sincs.

Nincs és van:

ne hidd el – (szamszára)

elhiszed.

 

 

 

2007

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.