Könnytelen szemmel állt a sírgödör mellett. A pap beszélt, a rokonok, barátok szipogtak, sírtak. Ő semmit nem látott, nem hallott. Amikor az első göröngyök dobbantak a koporsó fedelén eldőlt, mint egy kivágott fa. Ha el nem kapja a testvére meg az anyja, belezuhan a nyitott sírgödörbe.
A kórházban tért magához. Először nem tudta hol van, mi történik, csak amikor meglátta az infúziós csövet, amely karjánál végződik egy tűben, értette meg, hogy kórházban van.
Aggódó arcok tekintettek rá.
— Mi az? Mi történt? — kérdezte kásás hangon.
— Elájultál a temetésen — válaszoltak.
Rövidesen bejött a doktor és megnézte. Nagyjából elégedett volt az állapotával s egy óra múlva haza is engedte.
Otthon leült a konyhában az asztal mellé, a kicsi fiát az ölébe vette, de senkihez egyetlen szót sem szólott. A másik három gyerek bement a szobába, nagymamájuk velük tartott. Ételt vitt be nekik, szóval tartotta őket, segített apjuk halálát elfogadtatni. Nehéz feladat. Harmincnégy éves volt csupán.
Testvére maradt mellette kint a konyhában, s látva, hogy csendre vágyik, nem szólt ő sem. Leült a másik székre. A kisgyerek is hallgatott.
Jó volt most ez a csend.
Mikor besötétedett az anyja kijött a konyhába, szó nélkül enni adott a gyerekeknek, látta Juli tekintetét és meg se kérdezte — enne-e? Csak elérakta a tányért s maga is leült.
— Kislányom, mégis nem ennél? — kérdezte végül.
A válasz egy gyenge fejrázás volt. Nem erőltette, hanem elrendezte a családot, megágyazott mindenkinek. Juli azonban nem feküdt le. Ottmaradt ülve a konyhaasztal mellett, a kényelmetlen széken.
A reggel is ott érte. Egész éjjel ott gunnyasztott, gondolkozott, emlékezett. Maga elé idézte azt a napot, amikor megismerkedtek. Ősz volt, szép tiszta ősz. A levegő kristályosan vibrált. Vagy csak ő érezte úgy?
A szomszéd házát tatarozták, és a munkálatok miatt nem lehetett lakni, főzni a lakásban. A szomszédasszony átjött Juli édesanyjához ellátni a munkásokat. Közöttük volt Károly is. A szőke hajú, nevetős szemű fiatalemberrel hamar összebarátkoztak, és a barátság, mire a munka véget ért, szerelemmé érett.
Károly úgy búcsúzott, hogy rövidesen visszatér, de akkor már, mint kérő. Így is történt. Esküvő után a fiú szüleihez költöztek. Átadták nekik a „tisztaszobát”. A konyhát közösen használták, ami végeredményben azt jelentette, hogy az anyósa főzött, ő meg vállalhatott rendes munkát.
Anyósa nem tudott mezőgazdasági, vagy más nehéz fizikai munkát végezni, mert fulladós, asztmás beteg volt. Pedig a cigarettát úgy szívta, mint egy török. Erről egészsége árán se tudott lemondani. A házimunkát még jól ellátta.
Apósa a mezőgazdaságban dolgozott. Húzta hajnaltól estig, akár Juli szülei. Földjét mind a két család visszakapta, de ha meg akartak élni, keményen kellett dolgozni. Károly apja sovány, inas ember volt, fáradhatatlan a munkában. A fia ebben is hasonlított hozzá.
Az első gyerek — egy kislány — hamar, egy éven belül megérkezett mindanyuk örömére. Két év után jött a következő. Az is leány. A harmadik is. Amikor már tíz éves is elmúlt az első, született meg kicsi öccsük, Kicsi Karcsika. A család sokat segített a gyerekek nevelésében. A nagyobbak is segítettek a kisebbek körüli teendőkben.
Anyósa évről évre nehezebben látta el a háziasszonyi teendőket, s mégis az apósa volt az, aki egyszerre összeomlott. Kórházba került és többet nem dolgozhatott, csak legfeljebb otthon a házkörül. A dohányzástól is eltiltották, pedig ő is nagy dohányos volt.
Nehezebb lett az életük, a gyerekek növekedésével a lakás, a ház bővítése is szükségessé vált.
Juli az óvodában takarított, Károly egy építkezési vállalkozónál dolgozott. Reggel, este a háztájit intézték. Állatok, nagy kert, gyümölcsös. A földet egy mezőgazdasági vállalkozó műveltette terményért. Ez biztosította az állatok takarmányát.
Sikerült az új ház építésébe belefogni. Épen tető alá került, mikor apósát temették. Anyósát egy évre rá.
Most meg itt van ez az érthetetlen veszteség. Ez a váratlan tragédia. Semmi jele nem volt Károly betegségének. Vágta a fát a színben, összeesett. Mire perceken belül megérkezett az orvos és a mentő, már nem volt kin segíteni. A szíve vitte el. Infarktus, mondták.
Juli a temetés után három napig nem szólt senkihez, alig evett pár falatot, de a harmadik napon este odament az édesanyjához, testvéréhez. Édesapja már a temetés napján hazament, várta a munka, a gazdaság.
— Anyám, meddig tudtok itt maradni? – kérdezte, lerázva magáról a kábult közönyt.
— Én maradhatok, ameddig akarod.
— Hát te? — fordult a testvére felé.
— Egy hét, tíz nap — volt a válasz.
— Azért kérdem, mert a jószágot el kell adni. Egyedül nem tudom ellátni őket. Csak a hízókat tartom meg, azokra szükségünk van nekünk. A kertben is sok munka lenne, veteményezni kell. Az óvodába meg visszavárnak, fel kell vegyem a munkát.
Ahogy mindent sorra vett, visszatért a régi határozott Juli. Miután végigpergette maga előtt eddigi életét, megértette mi a dolga, s ezt szavakkal is kifejezte:
— Dolgoznom kell. Az életünket, a gazdaságot rendbe kell tartani. Fel akarom nevelni Károly négy árváját. Ez a feladatom ebben az életben!
2007. április 2.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
