A lakás a régi polgári berendezésű otthon tipikus mintája volt. A 2 szoba-hallból álló lakás kb. 100 m2 lehetett, tehát tágasnak éreztem benne a tereket. A berendezés sem mai gyerek, nagy, mahagóni színű bútorok, nagy szekrény, könyvszekrény, széles fotelok, széles, hosszú rekamié, egy üveges szekrény, benne mindenféle porcelán „mütyürökkel”. Ami kilógott, az a modern kinézetű tévékészülék és egy hi-fi torony a sarokban. Egykor elegáns perzsaszőnyegek, egy nagyobb, két kisebb, mára azonban némileg megkopott itt-ott Egyszerűen, de praktikusan berendezett konyha, keskeny, de „még épp elég” előszoba. Normális mellékhelyiségek. A hálószobába nem néztem be, de a lakás stílusából arra következtettem, hogy ott sincs semmi hivalkodó. Szóval úgy éreztem, hogy a lakás illik a gazdájához.
Egy beszélgetősarok volt kialakítva, oda ültünk le. Kornél bácsi kávét tett az asztalra és egy kis üveget, meg két poharat. Ezzel kezdtük.
– Kedves barátom, abból az alkalomból, hogy volt kedves meghívásomnak eleget tenni és eljött a lakásomra, nagyon megtisztelt. Tudnia kell, hogy régen hívtam be valakit az otthonomba, mert nálam az otthon ma is szentség és őrzöm annak szuverenitását, nem engedek be akárkit. De az Ön itt léte öröm a számomra. Ebből az alkalomból, miután már kölcsönösen leszögeztük, hogy barátnak tekintjük egymást, továbbá, mert én vagyok az idősebb, felajánlom a pertut, ha elfogadja.
– Nagy megtiszteltetés ez számomra.
– Hát akkor…szervusz, kedves barátom.
– Szervusz, Kornál bátyám.
Koccintottunk és – mert így illik – fenékig, egy hajtásra megittuk a jófajta pálinkát. Erős, de ízletes ital volt.
– Mi ez? – kérdeztem kissé torkomat köszörülve.
– Jó fajta szatmári pálinka, hordóban érlelt, igazi szilvából párolták.
– Jó íze van, de kissé mellbevágó. De az utóíze különösen fenséges – mondtam, többször is nyelve.
Leültünk. Nem látszott rajta a kórház „hatása”, vagyis kellően immunis volt a kórházi környezettel szemben.
– Mit mond a zárójelentés?
– Az operáció sikerült, csak a beteg nem halt meg – viccelte el a témát.
Éreztem, hogy nem akar erről hosszabban beszélni, ezért nem is erőltettem. Ám ő még hozzáfűzött valamit.
– A szöveg hosszadalmas, tekervényes, tele szakmai kifejezésekkel, latin szavakkal, nem arra készült, hogy a laikus is pontosan megértse. Majd a háziorvosom megfejti és lefordítja a továbbiakra vonatkozóan.
– Elég, ha hozzávetőleges érti a beteg.
– Igen is, meg nem is. Van, amit az érintettnek is tudnia kell, ezt vagy ki tudja olvasni, vagy el kell neki mondani. Másrészt én, hivatásom miatt is, megszoktam, hogy a dolgokat, jelenségeket, eseményeket, vagyis az élet dolgait pontosan kell megfogalmazni, ha említi az ember.
– A nyelvi pontosság a jogászi szakma egyik szabálya.
– Valóban, szakmai követelmény. Mégis, ha tudnád, hogy mennyi felületesen megfogalmazott vádirat, védői beadvány, szakértői vélemény került elém a pereim során! Én még a köznapi társalgásban is szeretek pontosan fogalmazni és egy mértékig el is várom mindenkitől, akivel szóba elegyedek, hogy ne áta-botában, hanem pontosan mondja el, ha valamit mondani akar. Hogy aki hallja, azt értse alatta, mint az, aki mondja!
– Pedig manapság inkább a felületesség terjed. Az újságokban nemcsak rengeteg a sajtóhiba, de tartalmilag is pontatlanok a megfogalmazások. Igazságtartalmukról nem is beszélve!
– Bizony, barátom, pedig a pontosság a gondolatok tisztaságát is megóvja. Például egy bírónál az ítélet megalapozott lehet-e , ha pontatlan alapdokumentumokra támaszkodva kell összegezést és végső döntést meghozni? Nem nagyon lehet!
– Igen, bűnügyi filmekben is gyakran látni, hogy amikor a szemtanúnak ki kell választania több személy közül azt, akit a tett színhelyén látott, csak akkor mondhatja, hogy „őaz!”, ha teljes mértékig meg van erről győződve, vagyis, ha pontosan felismerte.
– Igazad van, ez egy példa rá. Fiatal koromban én is megtanultam, hogy a tárgyalóteremben nem engedheti meg a bíró, hogy ne teljes pontossággal nyilatkozzanak a nyilatkozók.
– Konkrét eset volt, amiből megtanultad?
– Igen. Frissen kinevezett bíró voltam, kevés tapasztalattal, ezért gyakran beültem kollégáim tárgyalásaira, hogy tanuljak a tárgyalásvezetési módszereikből, a beidézettek „kezelési” gyakorlatából. Egy alkalommal egy fiatal, 32-34 év körüli, egyébként nagyon csinos bírónőhöz ültem be, aki egy nemi közösülési ügyet tárgyalt. Egy apa feljelentette a lánya csábítóját, erőszakot is feltételezve. Elhangzottak az ilyenkor szokásos kérdések, vádló, védő, vádlott, orvosi szakértő – elmondták a magukét. Aztán jött a koronatanú, egy 50 év körüli, egyszerű parasztasszony. Ő elmondta, hogy a mezőn járt dolga után, amikor észrevette a vádlottat és a sértettet a szalmakazalban. Mit látott? – kérdezte a bírón? Hát azt, hogy ott feküdt a Józsi, meg a Julcsa. Feküdt? És? És szerelmeskedtek. Mi az hogy szerelmeskedtek? Hát…(a nő egyre nagyobb zavarban volt) ..nem volt rajtuk alsónemű, egyikükön sem. És? Ebből miért következik, hogy szerelmeskedtek? Mert összeért a micsodájuk. Micsoda micsodájuk? Jaj, istenem hát a Józsi fütyköse odaért a Julis lyukához. Látta, hogy behatolt? Már hogy láttam volna! De eléggé tapasztalt vagyok ahhoz, hogy megítéljem, bizony itt nemi érintkezés folyik. Mert a nemi szerveik összeértek? És a Józsi feneke ide-oda mozgott. Vagyis maga szerint mi folyt ott? Hát szeretkeztek! Biztos ebben? Hát— úgy láttam. Nézze jó asszony – emelte fel a hangját a bírónő – attól függően, hogy maga mit látott, és itt a bíróság előtt mit vall, más és más lehet az ítélet, az esetleges büntetés. Azt mondja el, de pontosan, mit látott? (Szegény nő már azt sem tudta, melyik lábára álljon.) Hát… azt láttam, hogy szerelmeskedtek. Basztak, vagy nem basztak? – csattant fel a bírónő hangja. Basztak – rebegte fülig pirultan a tanú és bólogatott hozzá nagy zavarában.
– Vagyis nem lehet köntörfalazni, van, amikor a dolgokat ki kell mondani, nevén kell nevezni, még akkor is, ha ez csak un. szalonképtelen szavakkal lehetséges?
– Igen erről van szó. Ezt akkor magam is megtanultam, és később én sem tűrtem a tárgyalásokon a mellébeszélést, a pontatlan fogalmazást. Ha a tényállásban a valóságot kell azonosítani, akkor a valóságot néven kell nevezni.
– És nálad nem is fordult elő pontatlanság miatt esetleg némi félrecsúszás?
– Egyszer igen, de időben rájöttem és korrigáltam
– Elmesélnéd?
– Jó, elmondom. De utána ne bírálj meg, mert itt valójában én hibáztam. Egy szerelőcsarnok egyik födéme leszakadt, az ezért bekövetkező halálos munkahelyi baleset miatt feljelentettek egy műszaki vezetőt, halált okozó kötelességszegéssel vádolták. Az írásos műszaki szakvélemény azt hivatott alátámasztani, okolható-e egy épületi baleset bekövetkezése miatt esetleg a gondatlan főnöki magatartás. A szakvélemény – különféle műszaki és gazdasági tényező elemzése után – azt a záró megállapítást tette: hogy statikailag ritka az ilyen baleset bekövetkezése, 5 % valószínűséggel szokott előfordulni. Ebből az következik, hogy ha egyébként ritka, akkor azoknál az eseteknél, ahol ez mégis bekövetkezik, általában emberi mulasztás állapítható meg. A statikai biztonság meglétének ellenőrzése pedig a műszaki vezető feladata. Ezért e szakmegállapítás alapján a vétkesség kimondása került előtérbe. Az ügyész is ezt emelte ki vádbeszédében, amikor letöltendő börtönbüntetésre tett javaslatot. Én már az elmarasztaló ítélet megfogalmazásán dolgoztam, amikor – mert ilyenkor ismételten átolvastam az írásos anyagokat – szemembe ötlött a műszaki szakvélemény záró mondata. Elgondolkodtam: „statikailag” valószínűséget nem szoktak megállapítani. Nem inkább „statisztikai” valószínűségről van szó? Akkor pedig más a felelősségre utaló szakmegállapítás. Új tárgyalási napot tűztem ki, erről minden érdekeltet értesítettem és beidéztem a műszaki szakértőt, aki eddig személyesen nem jelent meg a tárgyalásokon. Itt aztán hamar kiderült, hogy valóban pontatlan fogalmazásról és ráadásul egy elgépelésről van szó. Pontatlan a szakvélemény, mert azt akarta kifejezni, hogy nem talált olyan okot, amely a baleset előtt, megelőző jelleggel feltárható lett volna, azaz rejtett anyaghiba okozta a balesetet. Ezt azonban nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen. Elírás pedig, hogy a gépelés során felcserélték a szavakat és fura módon mindenki átsiklott a szócserén.
– Érdekes, vagyis a szakvéleményeket is lektorálni kell bizonyos értelemben.
– Igen, itt egy felületesség majdnem végzetes hibát okozott, egy ártatlan ember börtönbe kerülhetett volna. Ekkor még inkább megtanultam, hogy van elég sok szó a magyar nyelvben ahhoz, hogy mindig a lehető legpontosabban ki tudjuk magunkat fejezni
– De azért ez nem könnyű dolog!
– Nem mondom, hogy könnyű, sőt! De röviden fogalmazni sem könnyű, mégis sokszor erre van szükség. Árnyaltan fogalmazni sem könnyű, mégis olykor-olykor ez kellene. De a legfontosabb a világos és pontos szóhasználat!
– Na, ez megint tanulságos beszélgetés volt a számomra. Különösen nekem, aki írogatni szoktam, jó tanács a pontos fogalmazásra való tanmese.
– És megint rávettél, hogy én beszéljek.
– Mert ez a fajta beszélgetés nekem még napok múlva is ad átgondolni valót. Köszönöm.
– Látod, magam is így vagyok vele. Ha már felidéztem, akkor egy-két napig újra és újra eszembe jut
Felálltunk, barátságosan elköszöntünk, és mindketten tudtuk, hogy folytatni szeretnénk.
Otthon aztán, szokásom szerint, tovább fűztem a gondolatokat az emberi kommunikáció nyíltságáról,
egyértelműségéről, a gondolatokat tisztán közvetítő fogalmazás pontosságáról, a mai zavaros, félreérthető, sokszor szándékosan félreértelmezett, a politikában terjedő „duplafenekű beszéd” káros hatásairól,
És arról, hogy gyerekeink megtanulnak-e az iskolában világosan fogalmazni? Valamikor a fogalmazás külön osztályozott tantárgyelem volt. Odafigyelünk-e ma is kellő hangsúllyal erre? És milyen beszédet tanulnak gyermekeink a ma „tanító eszközeiből”, a tv-ből, filmekből? Mit tanulnak egymástól, amikor a neten csetelnek, amikor bulikon dumálnak (és amikor egyre szűkül a szókincs, a közbeszédben a szleng szavak nagyon terjednek – ahogy most én is fogalmaztam!)
És nem tudtam, hogy milyen fokig legyek nyugtalan. De az voltam!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.14. @ 08:44 :: Bonifert Ádám
