Százszor halok meg,
és százszor támadok fel
és mondom únos untalan
mint buddhista szerzetes
az imát:
„Egyszer az enyém leszel."
Egy percre, egy múló pillanatra,
mert több nem is jár.
Egy percre, egy múló pillanatra
‘számomra egy örökkévalóság.
Egy percre, egy pillanatra,
még a szemedbe nézhetek,
Egy percre, egy pillanatra,
együtt lehetek VELED!
Egy percre, egy múló pillanatra,
az id? mégis megáll,
Egy percre, csak! Egy pillanatra,
átölelhetlek talán, és csókod,
csak egy percre,
leheletként enyém,
és tüzel a múló pillanat,
Tovább, tovább, még tovább!
Az álom elragad,
és elragad a vágy.
Rózsaszirom tested,
karomban pihen,
Csak! Egy percre,
Csak! Egy pillanatra!!!
S már nem álmodom tovább.
Mert hideg a csend közöttünk,
súlyos, néma, elutasító! Csend!
Nincs meggondolatlan perc,
Nincs könnyelm? pillanat,
Milyet egy este, egy tánc,
varázsa néha oly könnyen ad.
Csak végtelen távolság,
Mely tágul, mint világegyetem
és hiába minden igyekezetem,
hogy egy múló pillanatra elfeledd
a köztünk feszül? végtelent.
A TV.- nézem, – benne zarándok menet
hitüknek korbáccsal
adnak véres üzenetet.
Arcukat nézem,
a fájdalmat keresem
de földöntúli boldogsággal
JÉZUST üvöltenek.
S vajon hallja – e Jézus ?
vajon látja-e Isten ?
E nyomorult menetet.
Lelkem sebeit én is így,
napra-nap tépem fel,
és vágok melléjük újat,
az áldozat teljes legyen!
S mint Jézus, s mint Isten
ez áldozatot
nem látod Te sem !
S mint hitben megátalkodottat
ki önként próbál kereszthalált
nem riasztja, hogy könyörgése
az égb?l még választ sem talált,
és kínok-kínját éli meg boldogan
mert a Jézus,
az Isten ?benne van !
Úgy élem meg én is,
e fájdalmat boldogan, bár tudom,
e szárnyszegett szerelem
túlmutat, — a halálomon.
