Kovács Nikolett : Gyermeki szeretet

 

Gyermeki szeretet

 

Nem is emlékszem arra a percre, amikor ráébredtem, hogy vagyok. Nem tudom, mit éreztem akkor: lehet, hogy semmit. De az is lehet, hogy igen. Tényleg nem tudom pontosan megmondani.

 De ez most nem is számít. A lényeg maga a tény, hogy létezem. Lélegzem, dobog a szívem és ereimben csörgedezik a vér: érzékelek és értek dolgokat, gondolkozom.

Például azon, hogy ki is vagyok, és egyáltalán miért vagyok?

Az id?vel tisztában teljesen nem vagyok, bár értem a fogalmakat: mit jelent egy nap, egy óra, perc, másodperc, az  év és a hónap,  és így tovább.
De az id? múlását valahogy nem tudom követni… Ám valamit régóta értek, és ez a valami: nagyon nyomaszt.
Nem is nagyon tudok vele mit kezdeni.
Engem egész egyszer?en nem akarnak.
Ez persze nem csak egy légb?l kapott gondolat.
Ez a bizonyos valaki, akit Anyának neveznek, teljesen kétségbeesett, mikor megbizonyosodott létezésemr?l. Szerinte nem ez volt a megfelel? id?, és nem talált helyet számomra a jöv?jében.
És most már magának sem talál helyet.
Pesze,  ezt az egyszer? kijelentést szinte mindenki rögtön kétségbe vonná: „Ugyan már, nem lehetsz ebben olyan biztos!" Azonban nekem mindenki elhiheti, hogy nagyon ismerem ?t, ha  teljesen nem is értek mindent.
S?t, én magam is rajta keresztül fogom fel a világot.
Mindez elég bonyolultan hangzik.
Mit mondjak: megélni is nehéz, mert én mindennek ellenére szeretem ?t, és tudom, miért van kétségbeesve.
Valójában tényleg nem készült fel arra, hogy Anya legyen. De hát mit is várnak egy alig tizenkilenc éves lánytól?! 
?nem így tervezte, ? még tanulni szeretett volna, elvégezni az egyetemet, ez volt minden álma – és aztán romba d?lni látszik. Miattam.
Kegyetlen igazság, de ez az igazság.

Aztán itt van az a férfi, akit az Apámnak hívnak.
Csodálatos ember.
És én ?t is értem, bár lénye nem olyan egyértelm? számomra, mint Anyáé.
Hozzá nem f?z szoros kapcsolat.
De azt tudom, hogy most már szeret, bár szerinte is korai még, de a szíve mélyén nem bánja…
Csak…csak ne lenne ilyen nehéz Anyával.
Olyan akaratos és makacs, mindig mindennek úgy kell történnie, ahogy ö akarja, és Apának ez nehéz. Nehéz.

 Most viszont Anya nem tudja, mit tegyen, mindig ideges: hiszen annyira fél…
Folyton veszekszik Apával. Azt mondja, nem tudna bántani engem, hisz az ? gyermeke vagyok, így viszont kénytelen lemondani az álmairól, amiért eddig élt. És haragszik Apára, amiért Apa sem tud semmit tenni, amiért ? sem tudja, mihez is kezdjenek most, hogy jön a baba.

 Anya nem így képzelte az életét.
Szerette volna még befejezni az egyetemet, amit épp hogy elkezdett.
Szeretett volna tanító néni lenni, gyerekekkel foglalkozni, de most még fiatal akar maradni, szórakozni akar, új élményekre és új dolgokra vágyik: nem volt még felkészülve erre.
Szeretett volna ? babát, de nem most, most valami egészen mást akart. Mit? Mást.

De képtelen lenne arra, amire az anyja kérte, az én Nagyim…
Hogy a saját gyermekét…?
Nem, nem azt soha nem tudná megtenni, ahhoz túlságosan tiszteli az életet, és ha már egyszer megfogant, akkor annak a kis embernek joga van élni -: így magyarázta Anya.
Csak most annyira kétségbe van esve, annyira retteg attól, ami történt.
Hisz ezerszer végiggondolt mindent.
Valójában nincs is mib?l felnevelniük azt a gyereket – mondta egyszer Apának.
Anya  csak nemrég érettségizett, Apának nincs biztos állása, egész egyszer?en nincs elég pénzük.
És egyébként is: nincs is hol lakniuk.
Anya sem az ?, sem Apa szüleihez nem akar költözni, albérletre meg nem telik…
„Majd csak megoldjuk valahogy, lesz helye ennek a kis jövevénynek" -felelte Apa.
Hát igen, az örök optimista, az örök magabiztos Apa, aki mindig lát kiutat, megoldást.
Apa egyébként teljesen felháborodott a Nagyi ötletére, kijelentésére:
 „Fiatalok vagytok még, el kell vetetni azt a gyereket. Nem is baba az még, nincs is,  nem érez még semmit, az csak egy magzat."

Apa teljesen kiborult, minden meggy?z?dését bevetve tiltakozott: az ? kisfiát senki sem bánthatja, minden megoldódik, a Nagyi csak ne aggodalmaskodjon.
A szíve mélyén azonban ? is nagyon fél, még Anyától is. Nem elég, hogy meg kell teremtenie a biztonságot az ? kisfia számára, most még Anya is olyan furcsán kezd viselkedni. Mindig olyan gondterhelten néz Apára, de soha nem mondja el, mi bántja?
Ha Apa rákérdez, vagy csak ha egyszer?en a babáról akar vele beszélgetni – hiszen annyira várja-, Anya mérgesen néz rá, és majdhogynem sírva kéri: hagyja már békén.

Anya most már semmiben sem biztos. Folyton az jár az eszében, hogy nem csak az ? és Apa élete lesz megmásíthatatlanul elrontva, hanem a babáé, vagyis az enyém is.
Anya úgy érzi, nem fogja tudni számomra megadni mindazt, amire szükségem lenne, hogy boldog életem lehessen majd.
Szerinte egyikük sem lehet jó szül?, mert ?k maguk is gyerekek még. Apa optimizmusát álmodozásnak tartja, és  – mikor látja Apa szemében azt az ábrándos fényt, mikor rólam beszél -, az egyenesen irritálja.
Anyában egyre csak n? a kétségbeesés, ? tényleg kilátástalannak tartja a jöv?t.
S?t, már abban sem biztos, hogy Apával akarja leélni az életét. Komolyan elgondolkodott ezen a kérdésen, mikor felvetette a Nagyi, hogy ha már megtartják a gyereket, össze kellene házasodniuk…
Dehogy akar ? hozzámenni Apához, ? valami egészen mást akart, nem pelenkázni és cumiztatni…
Na, nem mintha nem szeretne engem, mindennél többet jelentek neki, csak nincs még felkészülve az Anyaságra, nincs még felkészülve  rám.

Mindez így nagyon világos számomra.
Nem állítom persze, hogy mindent maradéktalanul értek, de azt hiszem épp eleget.
Nézzük csak!
Itt van például Apa.
Hiszi, hogy minden rendben lesz, csak Anya viselkedését képtelen megérteni; nem tudja, mi történik Anyával, csak azt látja, hogy napról-napra változik, egyre inkább magába zárkózik, senkivel sem beszélget, csak teszi, amit elvárnak t?le, némán és szótlanul. Apa ezért neheztel ezért Anyára.
Eleinte legalább veszekedett vele, de aztán már azt sem…

Anya tulajdonképpen semmit sem csinál, és persze, Apa is fél néha, de ezt ? akkor sem érti. Érzi, hogy el fogja veszíteni Anyát, de fogalma sincs, mit tegyen, hisz Anya nem engedi közel magához…

Azt hiszem, Anya nagyon rossz állapotban van.
Nem akar err?l az egész helyzetr?l és rólam beszélni, még csak gondolni sem akar semmire, rám se. Pedig mindenr?l én jutok az eszébe, és olyankor fél. Szerinte nem lehet megoldani a helyzetet.
Lelkiismeret furdalása van, amiért képtelen lesz megfelel? körülményeket biztosítani nekem. Már abban sem  biztos, hogy szereti-e még Apát.
Úgy érzi, ez a helyzet minden érzést kiölt bel?le a kétségbeesésen és a reménytelenségen kívül.
Belefáradt abba, hogy azon törje a fejét, mit tegyen, mi lenne a helyes: hisz már úgyis mindegy!
 Anya szeret engem, nem akar bántani, de azt hiszi, nem lesz nekem jó, s?t senkinek sem lesz jó.
Egyre gyakrabban gondol arra, hogy könnyebb lenne az egészet befejezni.
Anya mindig arra gondol, hogy meg akar halni.

Féltem Anyát.
Apáért is aggódom, de ? mindig olyan er?s, és mindig tudja mit kell tenni.
Anya viszont kifejezetten bajban van.
Az által, hogy én vagyok, teljesen összekuszálódtak a dolgok.
Be kell vallanom, rettegek.
Bántom Anyát a puszta létezésemmel, pedig a világon mindennél jobban szeretem ?t, de Anya csak fél miattam.
És elveszek t?le mindent, amire vágyott.
Fel kell adnia mindent, ami fontos neki, pedig nem akarja, csak miattam teszi, mert szeret.
Apában is kételkedik, pedig sosem tett ilyet azel?tt: Anyát teljesen megbénítja a félelem.
Tulajdonképpen t?lem fél.

Sok mindent nem értek, de ezt nem bírom elviselni.
Nem tehetem ezt Anyával és Apával. Most még dönthetek…

Nem! én így nem akarok megszületni…

 

Kovács Nikolett

2007. január 13. éjjel.

Székesfehérvár

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Nikolett
Szerző Kovács Nikolett 10 Írás
"Engem kizárólag az definiál, amit éppen csinálok. És bár sokakat zavarba ejtenek a végleteim, azok egyetlen mondat részei." /Müller Péter Sziámi/