Zatykó Zoltán : Máról holnapra

Már két napja, hogy itt fekszik benn. A m?tét után szeretett volna hazamenni, de az orvos szigorúan megtiltotta mondván, hogy otthon nem kaphatna ilyen ellátást. Igaza volt. Otthon tényleg nem nyitott volna rá a kutya sem. Feln?tt fia és lánya messze élt t?lük, csak ritkán látogattak haza. Nem is hívta ?ket, ezért a semmiségért nem akart felzaklatni senkit. Az a szemét meg úgysem tör?dik vele. Csak az a rohadt kocsma. Az mindennél fontosabb, a kocsma meg a haverok. Pedig egyáltalán nem olyan, mint azok a szakadékok. Szép szakmája volt, híre, kuncsaftköre. Csak már ezeket is elitta. Mindenkit el?zött és elzüllött maga mell?l. A kuncsaftokat, a fiát, a lányát, a feleségét, a családját, az életét.

Csak a vendégeib?l tudott er?t meríteni. Kozmetikusként rengeteg emberrel került kapcsolatba, aki tisztelték és szerették ?t. Élvezte a munkája minden percét, szerette a szikrázó reggeleket, a zakatoló délel?ttöket, a forgatagos délutánokat és a zsongó estéket. Minden napja így telt. A munkában kiélhette magát, nem kellett figyelni lelke zsörtöl?déseire, kezei engedelmesen masszírozták az illatos krémeket, mosolya fáradhatatlanul simogatta meg vendégei szemeit, és sugárzott minden mozdulatában. Volt olyan, aki a varázs miatta járt hozzá. Azt mondogatták, hogy amikor belépnek ide, akkor minden megváltozik körülöttük arra a néhány órára. Olyankor nem keringenek a problémák örökösen duruzsolva a zaklatott elme körül, a gondokat a cip?vel együtt levetik a küszöb el?tt. Nem tör?dött azokkal, akik irigyelték ?t. Mert az ostobaság képes a sárga és gyilkos irigységre. Apósa állandóan azt mondogatta a háta mögött, hogy könny? annak, aki a meleg szobában dolgozik, és nem kinn a hideg asztalosm?helyben. A férjét örökösen ellene uszigatta. Az meg……soha nem mondott ellent, csak bólogatott némán, és részegen hazaérve mindenért pörölt vele. Olyankor nem volt elég sós a leves, túl rágós volt a hús, és különben is a tejföl árt a koleszterinszintnek, ezt mindenki tudja! Nem tudott ellenállni, azok túler?ben voltak, és még a társa is ellene fordult. Neki soha nem lehetett igaza, nem lehetett egy utolsó szava.

A falu ölte meg ?ket. Amikor összeházasodtak, azt tervezték, hogy a közeli nagyvárosba költöznek, és megpróbálnak egy új életet kialakítani maguk körül. De az apósa, amikor megtudta ezt, a földhöz vágta a sapkáját. Férje nem mert sohasem ellenkezni a szül?kkel, így maradtak. Lehúzta ?ket mások akarata. Pedig milyen romantikusan indult minden. A KTSZ egyik buliján ismerkedtek össze, a fiú fekete hajával, kék szemeivel, huncut mosolyával elcsábította a lányt, aki annyira elvarázsolódott, hogy a kedvéért hamarosan visszaküldte a pesti v?legényének a jegygy?r?t.

Soha nem akart a szül?falujában maradni, ki akart szakadni ebb?l a vöröshagymaszagú gumicsizmás világból, messzire elmenni, ahol nem érz?dik a falu szaga, a dohos pincék és a penészes falak émelyít? lehelete.

Egyik napról a másikra élte életét. Magában sírt, könnyeit csak a párnája látta és itta fel. Egyedül gyerekei sorsa boldogította. Mindketten sokra vitték, és volt erejük kiszakadni otthonról, volt bátorságuk elindulni a maguk útján. Büszke volt mindkett?re. ?nevelte beléjük a szabadság erejét, azt az er?t, amit ? soha nem tudott felhasználni, mert elszívták t?le a piócák.

Egy pillanat alatt teltek el az évek, elsodródtak a mindennapok gondjai, elsiklottak a pofonok, a veszekedések, a könnyek és a kacajok is. Következ? hónapban lesz ötvenegy. Soha nem gondolta volna, hogy ez is megtörténhet vele. Eltelt felette ötven év. Hiszen még csak az imént kerget?zött bátyjával a poros kis utca gazos árokpartjain, még csak az el?bb szívták el titokban az els? Munkást és nevettek nagyokat a szomszéd szitkozódásain. Az otthon zamata még mindig a tüdejében keringett. A vasárnapi ebédek zsíros illata, a kerti melegágyak párás édessége, a száradó paradicsommagok a teraszon, és minden, ami a gyermekkorhoz köti. A szülei kertészek voltak, édesapja a hadifogság után súlyos cukorbeteg lett, ami a szívére is ráment. Szegénységben éltek. A négy testvér mindent felemésztett, kivéve a szeretetet, amit mérhetetlenül megkaptak. Ez nevelte emberré mindannyiukat a mostoha körülmények ellenére is.

De ennek vége. Hamarosan eljön az ötvenegyedik év reggele, és az is elillan. A diófából készült franciaágy, amiért már tíz éve könyörög, csendesen nyikkant. Felkelt, és futó pillantást vetett a falinaptárra, ahol bejelölte a huszonnegydikét. Semmi nevezetes nem történt ezen a napon, inkább tartott t?le egy kicsit. Ezen a napon, vagyis holnap kell befeküdnie a kórházba, hogy levegyék a szürke hályogot a bal szemér?l. Rutinm?tét. Legalábbis ezt mondta az orvos.

Igyekezett, mert még rengeteg dolog várt rá. Mindent el? akart készíteni a férjének, bár csak egy éjszakát kell majd eltölteni ott benn. Gondosan megf?zte a marhapörköltet, és bekészítette a h?t?be. Majd ha Jancsi megéhezik, akkor egyszer?en csak beleteszi a mikróba, és már kész is az ebéd. Az ellen is mennyire tiltakozott! Valami idióta beadta neki a kocsmában, hogy a mikró rengeteget fogyaszt, és impotenciát okoz. ?persze elhitte, de lehet, hogy csak egy ürügy volt, hogy ne kellejen megvenni. Végül a fiától meg a lányától kapott egyet karácsonyra. Emlékezett rá, annyira örült neki, hogy elsírta magát. Mekkora meglepetés volt!

A maradék szennyes ruhát beledobta a mosógépbe, és készül?dni kezdett. Egy régi utazótáskába pakolt bele aprólékosan mindent. Újságot, hogy legyen mivel lefoglalnia magát, egy walkmant, hogy valami zörögjön esténként, és mindent, ami csak egy kórházba kellhet. A gyerekeivel nemrégen beszélt telefonon, négy napja pedig beszaladt a fiához, vitt egy tepsi süteményt. A menye terhes, és ez akkor örömmel töltötte el. Régóta vágyott arra, hogy nagymama lehessen, ami hamarosan meg is fog történni.

Az éjszaka nyugodtan telt, megpróbálta szuggerálni magát, és csak szép dolgokra gondolni. Elfelejteni minden fájdalmat és csalódást, kiüríteni a csúfságokat.

Holnapután túl lesz mindenen. Csak egy éjszakát kell kibírni. Csak máról holnapra.

Reggel lett. Rettegett ett?l a naptól. Az orvos azt mondta, hogy nem fog fájni, csak az els? szúrás, de ? éppen ett?l az egyt?l félt. Rutinm?tét az egész. Ezzel egy kissé nyugtatgatták, és megfogadta, hogy a félelme ellenére nem fogja elveszíteni a vidámságát, ami már oly sokszor er?t öntött belé és a környezetébe. A m?tétre csak másnap kerül sor, így volt még egy kis ideje, hogy felkészüljön. Nem is értette, hogy miért retteg annyira, hiszen nem is altatják majd el, egész id? alatt éber lesz. Valami mégis nyomasztotta. Talán az a múltkori. Akkor is benn volt a kórházban, egyik lábujját m?tötték le, amin egy seb nem akart begyógyulni, és a kelés egészen a csontokig hatolt. Akkor tört rá az a furcsa érzés. Megérintette a halál szele. Másképp nem tudta elmondani ezt az érzést a férjének sem, aki persze azonnal ostobaságnak nevezte az egészet. Igen, lehet, hogy csak egy képzelgés volt az egész, de itt belül megmaradt a nyoma.

A felvétel eléggé hosszan elhúzódott, de nem bánta a dolgot. Nagyon szeretett beszélgetni, és könnyen kapcsolatba került bárkivel. Hódított a szavaival. A n?vérek azonnal megszerették, a szobatársai néhány perc múlva hangosan kacagtak humorán. Igen, mindig is ez volt az ? világa. Emberekkel körülvéve, akik a jót is észreveszik benne, akik kérnek a szeretetéb?l, akik visszamosolyognak kedvesen. Otthonosan berendezkedett, már amennyire be lehet rendezkedni egy kórházban, és várt. Vért vettek, megmértek mindenfélét, megbeszélhette a doktorn?vel, hogy miként is fog ez az egész lezajlani. Hát…. nem nyugodott meg annyira, mint várta, de talán egy kicsivel jobb volt így, hogy tudta mi fog történni.

A délután igazán kellemesen telt el, szerzett újabb kuncsaftokat már holnaputánra, úgy érezte, szétrobban a tettvágytól. Fejében ezernyi terv keringett, szinte haszontalannak érezte magát, ahogyan ott feküdt az ágyon. Megint eszébe jutott a kis unokája, aki egy-két hónapon belül megszületik. Fejben már mindent megtervezett. Az udvaron lesz egy nagyobb terasz, amin a kis lurkó szaladgálhat, hogy ne a kutya körül kelljen játszania. Ezen kívül még egy igazi medencét is tervezett, a nyári pancsikolásokra. Boldog volt. A tervek meglendítették az erejét, a jöv? ezernyi aprósága vért szökkentett ereibe. A vacsora igazán nem volt rossznak mondható, az ? igényeinek megfelelt. Amióta diétáznia kellett, azóta is ilyeneket és ennyit eszik, úgyhogy nem volt teljesen szokatlan. Már csak néhány óra, és túl lesz rajta. A következ? reggel is olyan gyorsan fog eljönni, mint az el?z?. A kikeményített ágynem? kellemesen simult b?réhez, orrát csiklandozta a hipo szaga. A kis valkmanból kedvenc énekese szólt, imádta a romantikus slágereket, a fiatalkorára emlékeztette, és a keser?séget igyekezett mulasztani. A villanyoltásig csupán fél óra volt hátra, de úgy érezte, hogy k?b?l vannak a szempillái, és lecsukta. Mire újra kinyitotta, már csak az egyik falilámpa halvány fénye világította meg a fehér falat. A fülhallgatót kivette, és ivott egy korty ásványvizet a flakonból. Valami elmondhatatlan nyugalom lett úrrá rajta. Egy ideig bámult egy sötét sarokba, majd újra elaludt. Nem érezte az id? múlását, csak azt érezte, hogy a n?vér gyengéden ébresztgeti. Nem mondott semmit, csak mosolygott. Még soha nem látta itt ezt a n?vért, de valamiért nem is érdekelte, arra gondolt, hogy végre itt az id?. A n?vér lassan elindult, és az ajtóból visszanézve intett felé. Nem értette még mindig a dolgot, de könnyedén kel fel az ágyból, még maga is meglep?dött. A folyosón csendesen sétáltak egymás mellett, és szinte hallotta minden beteg nyugodt lélegzését. Senki nem jött szembe velük, a lágy fények körbeölelték alakjukat, és ekkor megértette. Megismerte a n?vért, és mint egy rég nem látott barátra, úgy tekintett rá. A n?vér csendesen bólintott, és megsimította az arcát. Nem bánta ezt a pillanatot, pedig régebben úgy gondolt erre, hogy tiltakozni fog és könyörögni, hogy maradhasson. De nem tett semmit. Érezte, hogy minden rendben lesz, ? mindent megtett már, most a többieken a sor. Nem aggódott a gyermekei sorsán, tudta, hogy pontosan úgy fog alakulni, ahogyan annak lennie kell. Belekarolt a n?vérbe, és barátn?ként indultak el a hajnali folyosó ismeretlen félhomálya felé.

Legutóbb szerkesztette - Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája