Zatykó Zoltán : Fortuna könnyei

A fény hangtalanul közeledett a távolból, és amilyen parányinak t?nt, annyira félelmetesnek sejtette magát.

A busz megtelt az áporodott kabátszaggal, amit az ?szi es? mosott bele a megállóban várakozók szöveteibe. Ilyenkor nem voltak sokan, hiszen tizenegy el?tt kevéssel még mindenki a munkahelyén volt. Néhány kend?s nénike és meggyötört kismama igyekezett hazafelé a piacról, hogy minél hamarabb készen legyenek az ebéddel. Nem nézett senkire, nem érdekelték a kicsinyes gondok, f?leg, ha azok másokat mardostak. Elhidegült az emberekt?l, és egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy meg tudná pofozni  a szemben ül?t, mert neki is ugyanazt a kérdést, ugyanazt az értetlenked? kifejezést vélte felfedezni az arcán, mint mindenki másnak: mit csinálsz? Néha megrettent a saját hangjától, attól a hangtól, ami titkolózott és hazudott, attól, ami ráüvöltött a gyerekeire, attól, ami a felesége ajkaira sütötte a szemrehányó szavakat. Az utóbbi egy évben tönkrement minden. Csak az a kis remény maradt, hogy ma sikerülhet, most végre elrendezheti a dolgokat és kiszállhat örökre, minden rendbe jöhet végleg. Vágyott a régi életére, de a kezei soha nem engedelmeskedtek, nem eresztették a villódzó gombokat, amelyek egyre követel?z?bbek lettek, és cinikusan mosolyogtak, amikor egy újabb falatot nyeltek el a sodródó álmokból.

A fény egyre hízott, apró sugarai mohón haraptak bele az éjszaka testébe, és a kóbor árnyak riadtan szöktek át el?tte.

Úgy volt, hogy még felmegy a lakásba, és bekap pár falatot, de meggondolta magát. A csapos unottan bólintott, majd szótlanul a söntésre tette a szokásos felest, és egy maréknyi százast válogatott ki a kasszából, mint minden nap, hogy a tízezrest fel tudja váltani.

– Ma sikerül. – suttogta félhangosan a kocsmáros felé, aki lemondóan legyintett és továbblapozott a megkezdett sportújságban.

A fény egyre er?södött. Néha élesen megcsillant az el?tte futó deres acélöntvényen, mintha két kar nyúlt volna ki, hogy megragadjon valami távoli dolgot. Már nem félt.

A délután is elszaladt, de a szörny nem engedte kiontani a beleit, nem hagyta, hogy a szikár marok kipréselje bel?le a lenyelt pénzérméket. Vicsorogva állt ellen a megtörni készül? ostoba akaratnak, a füstben fuldokló, krákogó, görcsös indulatnak. A szörny elégedetten düllesztette ki hasát, mint a gazda, amikor vacsora után végigtekint birtokán.

A fénykarok alakot öltöttek. Csillogó karmok bújtak el?, és minél közelebb értek, annál több volt bel?lük, annál élesebb volt minden gondolat, amelyek soha többé nem akartak a múltba nézni. Nem akart több kérdést, mert nem volt több válasza.

Tudta, hogy a háta mögötti asztalnál ül, és a sörét issza. Közönyös arccal fordult felé, de a másik nem könyörült egy pillanatra sem. A múltkor megegyeztek, és most be kell váltania ígéretét, amire képtelen lesz.

– Holnap reggelre. – mondta a másik rezzenéstelenül – Nincs több haladék.

– Igen, holnapra. – válaszolta, majd kilépett a sötét utcára, miközben arra gondolt, hogy soha többé nem akar a gyerekeire ordítani. Nem a megszokott irányba indult el. A kandeláberek egyre ritkábban vetítették árnyát az arra haladó magányos alaknak.

Az állomás épülete leperg? homlokzattal vigyázta a dohos csendet.

A fény ekkor már kettéosztódott. Ami pár perce egy ragyogó pontocska volt, az mostanra ezernyi karban kezd?d? százezernyi karom dübörgésévé változott át. Tudta, hogy pár pillanat múlva megmozdulnak a lábai, és nekirugaszkodnak a vágyott ismeretlenbe. Két millió. Ennyivel tartozott az uzsorásnak, aki hajthatatlan volt. Most már más fogja megadni, talán a gyerekei vagy a felesége, mert ? már nem bírja. Betelt a pohár.

Aznap este két órás késéssel érkezett be a budapesti. A helyszínel? rend?rök alig tudták összeszedni az emberi maradványokat, mert az expressz vonat irtózatos er?vel gázolt át az elé vet?d? testen.

– A héten ez a negyedik. – jegyezte meg egyikük statisztikaszer? hangsúllyal, majd megpillantott egy szakadt fotót a véres kabát mellett. Felvette.

Egy fiatal pár volt rajta látható, amint egymást ölelve, újszülött csecsem?jükre mosolyognak sugárzó arccal.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:44 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája