Gyönyörű az élet

Erre az ünnepre készült az egész iskola már két hete. A munka dicső ünnepe, május elseje, tavasz, szerelem. Szinte mindenki be volt zsongva az énekkarból, mert ekkora nyilvánosság előtt még soha nem szerepeltek, ilyen óriási felhajtáson még nézőként sem voltak, nemhogy szereplőként. Három dalt tanultak meg kívülről, és a mindennapos próbák miatt már álmában is ezeket fújta. Pontosan tudta, hogy neki mikor kell indítania, melyik taktus után kell pontosan és szépen végigénekelnie a saját strófáját kánonba a többiekkel. A vegyes karban majdnem harmincan voltak, és Teri néni roppant büszke volt rájuk, amikor jól teljesítettek. Teri néni egyébként nem volt túlságosan kedves, roppant szigorral fogta őket, és néha mérgesen csapkodta a karmesteri pálcáját, amit valami híres zeneszerzőtől kapott ajándékba. Attól nem kellett félni, hogy eltörik, mert az ő fejüket csapkodta, így szinte beléjükverte a megfelelő hangokat. Azért tudott aranyos is lenni, például az egyik anyák napi szereplés után, amikor az igazgató is megdicsérte őt a nyilvánosság előtt, akkor azt mondta: „Gyerekek, ügyesek voltatok. De azért legközelebb Ferikém egy kicsit hangosabban!”. És akkor Feri legközelebb olyan hangosan énekelt, ahogy a torkán kifért.

Teri néni már korán reggel bejött, és az első szünetben behívta az egész kart a szertárba. Nagyon lassan és hangsúlyosan beszélt hozzájuk, minden mondat után hatásszünetet tartott, és komoly szemekkel nézett körbe. Senki sem mert megnyikkanni, mert még nem látták ilyen komolynak az idősödő tanárnőt, aki a szemüvege felett vizsgálgatta a megszeppent arcokat.

– Ferikém, akkor, ahogyan megbeszéltük! Szépen hangosan! Marikám! Ne lefelé nézz, hanem egyenesen előre, és csak az énekre gondolj, nem kell izgulni, nem harapják le a fejedet.

Azután a többieknek is mondott valami okosat, mert persze ilyenkor jöttek elő a hibák, és Teri néni ilyenkor törte le az önbizalmukat a tanácsaival. A délelőtt elrohant, matematikából mégsem kellett megírni a felmérést az ünnepre való tekintettel, de azért nem fogják megúszni, majd jövő héten.

A kultúrház teljesen megtelt a szülőkkel és a meghívottakkal, akik elöl foglaltak helyet a vörös kárpittal behúzott székeken. A hangzavar egyre nőtt, mikor a vastag függönyök mögül előlépett a kultúrház vezetője, akire a konferálást bízták. Izzadt homlokán csapzottan állt néhány hajszál, kopaszodó feje tetején gyöngyözött a veríték. Az énekkar előtt hat műsorszám volt, és a gyerekek a színpad mögött várakoztak a levegőtlen félhomályban. A versekkel és a prózákkal hamar végeztek, és a nézőtér felől hatalmas tapsvihar hömpölygött be a függönyök mögé, ahol egy kis mozgolódás támadt a váratlanul felszabadult hely miatt. Az énekkarosok szíve a torkukban dobogott, és Teri néni tekintélyt parancsoló tekintete nyugalomra intette őket. Még utoljára rendezték a sorokat, és elindultak a széttárt függönyök felé. A közönség sugárzó arca még izgatottabbá tette a gyerekeket, de fegyelmezetten vonultak a döng? deszkákra, a krétával felrajzolt T betűkre igazítva a szandás lábaikat. Teri néni három halk koppantással jelzett, majd felemelte a karjait, és bólintott. Az első sorban a lányok vékony hangja pengeként metszette fel a vaskos falakat, és apró pillangóként ver?dtek vissza szemből.

 

Mint a mókus fenn a fán,

Az úttörő oly vidám…

 

Feri hatalmas levegőt vett, meg akarta mutatni micsoda hangja is van, azt akarta, hogy Teri néni büszke legyen rá. Az első sorokon legeltette végig lassan a szemeit, ahol szakállas, szemüveges bácsik és szürke kosztümös nénik sora ült, komor arcokkal, néha súgva egymásnak valamit. Maga is meglepődött az erőtől, ami a torkán igyekezett kifelé, és egy pillanatnyi megtorpanás után meglendült.

 

Ajkáról ki se fogy a nóta,

Ha tábort üt valahol…

 

Érezte, hogy fülei is belepirosodnak a sok rátapadó szempártól, tudta, hogy valahol a szülei is ott vannak a nézőtéren. Kezeit ökölbe szorítva engedte ki újra a hangját, és csukott szemei előtt látta a kockás füzetlapot, amire leírta a szöveget, és amit rongyosra forgatott esténként lefekvés előtt, magában dúdolva a dallamot. A tüdeje megtelt az áporodott léggel, a kilélegzett tüdők émelyítő párájával. A nyaka kicsit begörcsölt, szemeire pedig homályos köd ereszkedett lassan.

 

Sok kis pajtás így dalol,

S fújja estig kora reggel óta…

 

Térdei megroggyantak a refrén előtt, és csak Teri néni összevont szemöldökét látta úgy, mintha ez közvetlenül az orra előtt lenne. Már nem jött ki hang, csak tátogott, kiszáradt nyelve élettelenül forgott csörgő szájában. Haragra gerjedt a tehetetlenségtől, és némán hörgött, küzdve az ájulással. Megforgott vele az éneklő pajtások befésült tarkója, és a fürtös copfok erdejében valahol elveszítette az eszméletét.

 

Évek szállanak, a nyári fák alatt,

Oly vidám az élet…

 

Teri néni egy pillanat alatt felfogta, hogy Feri össze fog esni, és szemeivel a mellette állókra villant. Azok meg sem akadva a dalban, társuk hóna alá nyúltak, és megtartották. A közönség nem vett észre semmit az egészből, Feri lehanyatlott feje pedig eltűnt a dalolók hangkavalkádja között. A két pajtás könnyedén megtartotta Feri csontos kis testét, és a kórus egyszerre mindent beleadott az utolsó strófába.

                                                    

Boldog dallama így önti dalba ma

Csudajó, gyönyörű az élet.

 

A másik két dal közben valaki kinyitotta az egyik ablakot, amelyen szégyenlősen pislogott be a nyári levegő, majd óvatosan belépett és pironkodva leült az ablakpárkányra.

Hatalmas sikert arattak, és majdnem öt percig állniuk kellett a közönség tapsviharát. Teri néni fürdött az elismerésben, és teljesen megfeledkezve a gyerekekről, mosolyogva hajlongott a nézőtér felé. Az első sorban ülők ütemesen tapsolva bólogattak, és az egyik szürkekosztümösnek egy pillanatra mosolyra húzódott a szája. Teri néni, miután kiélte magát, visszafordult a kórus felé, és intett. Egyszerre hajoltak meg, kétszer is egymás után, majd ugyanolyan fegyelmezetten vonultak ki a függönyök mögé, mint ahogyan bejöttek.

A körzeti orvost a kocsmából hívták, aki fújtatva vizsgálta meg a mozdulatlan fiút, és a mustármaszatos kézfejével csukta le a szemeit örökre.

41látogató,1mai

Szerző Zatykó Zoltán 85 írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni."Madách Imre: Az ember tragédiája

12 Komment

Hagyj üzenetet