M. története alapján írta: Szarka Emese
2001. 06. 30. (21-22h)
Szerepl?k: M., 18 év körüli lány, hosszú, sz?ke haj, kék szem, sápadt b?r
Zs., kb. ugyanennyi id?s, félhosszú, barna, göndör haj, kék szem, sápadt b?r
14 év körüli sz?ke, rövid hajú, kék szem?, vékony fiúcska
Színhely: 1. Nyugodt, forgalom nélküli faluban egy ház el?udvara.
2. Füves puszta és búzaföld; sziklás, dombos és hegyes vidék.
3. Barna csempéj? fürd?szoba.
4. Konyha, az ablakból a ház el?udvarát látni.
5. Belvárosi kép. Úttest.
6. Sziklás rész.
7. Rét, poros út.
8. Uszoda. Füves part, medence.
9. Sziklás rész.
10. Hamvasztó helyiség.
Id?: napjainkban
Történet: A barátság fogalma és átértékelése Jézus szavai értelmében. A kitaszítottság és másság átélése egy olyan életszakaszban, amikor felmerül, hogy az ember szellemi társra találhat.
Kérdés: vajon ér-e annyit, hogy meghaljunk azokért, akikkel egyek vagyunk szellemileg és lelkileg.
Fekete képerny?. Felcsendül Ákos Test c. albumáról az Invokáció (prológus) [0:37]:
„Megtaláltad, pedig nem kerested
Nem kérted, mégis: megkaptad a tested…”
A fekete háttéren fehérrel megjelenik a cím:
Meghalni, érted?
Karakterenként, elmosódottan, majd egyre élesebbé válik, miközben M. szájából egy idézet hallható.
„A barátságnak négy formája van: a h?sies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója.
A h?siesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy olyan vidáman játszom vele, mint a gyermek, az intim az, hogy feltárom magam.”
Hamvas Béla
I.
Színházi, szimultán beállítás. Egy fiút (szemb?l) és egy lányt (háttal) barna rács választ el egymástól. Els?re azt a benyomást keltik, mintha a fiú börtönben lenne. A rácsból többet mutatva nyilvánvalóvá válik, hogy egy kapuban állnak. A fiú mögött zöld táj, és egy ház szürke fala látszik. Nyár van, délután. Zs. pólót visel, világoskék farmert kabáttal és nadrággal. Jobb vállán kopott hátizsák. M. térdig ér? fekete sortot és fekete testhez simuló rövid ujjút hord. A kamera M. válla fölött mutatja Zs. egész alakját.
ZS.
A héten még jó lenne találkozni.
M. hátralép, miközben mereven néz Zs. szemébe — az arcát látjuk.
M.
Majd meglátjuk.
ZS.
Megrémültél.
M.
Nem. Nem érzek semmiféle rémületet.
M. gondolatai hallhatók, miközben felváltva mutatja a kamera hol az egyikük, hol a másikuk arcát.
Túl hamar vége lesz a kapcsolatunknak, ha ilyen gyakran látjuk egymást.
Lassan már nem lesz mit mondanunk. Minek is…?
Elveszíthetek valakit, akit nem is birtokoltam soha?
De hisz’ ? én, ezek szerint én t?nnék el, ha…
ZS.
Barátok vagyunk, vagy nem?
M. lefelé tekint, mosoly bujkál a szája szegletén.
M.
Hm… Barátok?
ZS.
Minek neveznél? Én is az „ismer?seid” közé tartozom, vagy felérek a két Szellemi Társaddal?
M. nem válaszol.
ZS.
Egyszer azt mondtad, a lelki társad vagyok. Lélekvér.
M.
Igen. Ez nem elég?
ZS.
Nagyon is sok. Tehát a barát fogalom kil?ve. Pedig…
Elhallgat. Lehorgasztja fejét, majd összeszorított állkapoccsal mélyen M. szemébe fúrja tekintetét.
M. elkomolyodik.
M.
Meghalnál értem?
Kérdezi jelent?ségteljesen.
ZS.
Lenne értelme az öngyilkosságnak? Nem azt mondtad, hogy gyávaság, megfutamodás?
M.
Ha Isten is úgy akarná, ha a körülmények úgy hoznák, ha a Sors a kezedbe adná a lehet?séget, akkor meghalnál értem?
ZS.
Képtelenség, hogy bárki is ezt akarja.
M.
Ha kapnál egy jelet, bármit; ha kiderülne, hogy neked kell továbbvinned és adnod a tanultakat, ha rajtam múlna a jöv?, a jöv?d sorsa, én megtenném. De ez nem lenne önfeláldozás, hanem a negyedik alappillér beteljesülése általi teljesség. Akkor én a barátod lennék.
ZS.
Még nem kaptam jelet. Talán… Nekem most adtál új életet. Máris elvennéd? – mosolyog
M.
Ragaszkodsz. Azt hiszed, boldogság vár rád. Holott ez múlékony érzés. Rá kell még akadnod a lelki harmóniára.
Refrén, refrén. Ismétlem önmagam. Már a könyökén jöhetek ki. A szavak hatalma kevesebb a gondolatokénál.
ZS.
Ezek szerint még nincs itt a vég órája; sokat kell még fejl?dnöm.
M. kesernyés mosollyal.
M.
Igen.
Érned kell.
Majd néhány másodperc után átszellemülten.
M.
Még sok id?d lesz.
Békésen nézik egymást. Zs. szája mozdulatlan, mégis egy suttogó hang jön fel?le:
ZS.
Halj meg értem!
II.
Háttér: kék ég, kószáló felh?k. Alant végtelennek t?n? aranyló búzamez?. Szemb?l. M. kék ruhában a búzatábla közepéb?l sétál lassan el?re, hátrakulcsolt kezekkel.. Elér a tábla szélére, ahonnan füves rét kezd?dik. Megtorpan a határvonalon. Majd átlép a f?re. Jobb oldaláról látni, amint vöröses szín? sziklák felé megy. A réten sárga és lilás virágok nyílnak, enyhe szell? csiklandozza ?ket. Balra t?le, távolabb kis fenyves erd?. A barna talaj száraz, kiégett, repedezett.
M.
Az álmaim, a látomásaim, a hangok… Világos a cél… Már úgyis menni készültem régóta. Csak nem így. Fájdalommentes végre vágytam, különös betegségre, autóbalesetre; a Véletlen kezére. Most nekem kell halálnemet választanom. Ez nehezebb. Mihez van jogom?…
Mindannyiunknak. Szabadságában áll. Azt tenni. Amit akarunk. Ezzel ugyan ártatlan vagyok, de a szüleim… nem értenék meg. Nekik fájna, mert abban az illúzióban élték le életük felét, hogy én az övék vagyok, már ett?l a gondolattól is rabságra ítélték magukat. Engem is le akartak lakatolni, de nem ment, hiszen én rájöttem, több vagyok, mint egy „ember”. Lélek vagyok, szellem vagyok; állati tisztaságra törekedtem, hogy az Übermensch- fellegekhez érjek. Semmi vagyok, épp ez a lényeg. Vajon tényleg így szükséges lennie?
A szikla széléhez ér. Körülötte gyér f? és egy-két lehullott toboz.
Indulnom kell.
Lenéz. Nem mozdul. Alatta sziklás mélység terül el. Jobbra, a völgyben látható romos sziklatörmelék. Szemben a zöld különböz? árnyalataival bevont dimbes-dombos pusztaság. Mindez átt?néses vágással bemutatva.
Nem érzek késztetést. Hol vannak a fénylények? Hol a hívó szó? Most az egóm kérdez? Ugrani. A tüdérek bizonyára csendben néznék zuhanásomat… Nem emel föl…
El?relép kissé. Gurulnak a kövek. Alulról felvéve. Legördülésük, ropogásuk feler?sítve hallatszik.
Zúzódásokkal járna. Fájna. Lehet, hogy éppen ez a próba?
A tájat lesi. Elréved a messzeségbe. A szél belekap a hajába. Kezeit maga mellé engedi. Légzése lelassul, elmélyül. Lehunyja szemét. Két kezét lassan emelni kezdi, rézsúton megállítja. Kissé alulról és szemb?l mutatva.
Vigyél!
A szél eláll. Jobbról: leengedi karját. Kissé lehorgasztva fejét, hátralépve:
Hát nem így.
Kinyitja szemét.
Türelem.
Hátulról, nagy totál: Lassan visszabandukol azon az úton, amelyiken jött. Kiszemel egy feny?t, ami hirtelen megragadja. Odamegy. Balról és szemb?l csak a fels?teste: átöleli. Mosolyog.
Érzem.
Elengedi, megsimogatja a törzsét. A Nap fénye ráragyog.
