SV : A szomjúhozó 6/4

6/4

  Ahaw a hordához beszélt. Sebzett, Süld?, és a
Lány megb?völten meredt reá. Ahaw lábai el?tt guggoltak mindannyian, a farkasok
tisztes távolban köröztek körülöttük, Morgó távolabb egy sziklához dörzsölte
bundás hátát.

Semmit sem fogtak fel a
szavakból, vagy mégis valamennyit, a lényegét, a feléjük áramló szeretetet. A
küldött elindult, kifelé a barlangból, hátra-hátranézett, kezével hívogató
mozdulatot tett.

  A vezet? haladt a patak martján lefelé, a
horda elvarázsolva követte.

Leszállt az alkony, a sztyeppe
felett, a ritkás bokrok, a magas f? az alászálló harmattól csillogott, a megtört
fény szivárványszínben ragyogott egy-egy meghajolt f?szálon fennakadt
vízcseppen.

  A Lány az arcát mosta a harmatban, ragyogó
szemei felcsillantak a víz h?s érintését?l. Felemelte arcát, tekintete Ahaw
tekintetével találkozott. Végig futott ébred? testén a szempárból süt? t?z,
közel vonzotta a másikhoz, valami ismeretlen er?, hozzádörzsölte testét,
felkínálkozva a férfinak.

  Ahaw hökkenten, ösztönös mozdulattal magához
ölelte. Megsimította melleit, haját, ijedten saját magától, elhúzódott, mélyeket
lélegzett.

  A Lány feledve szaporodási ösztönét, élemet
talált a bozóton, szájába tömte, mohón falatozott. Miután jóllakott, mint
kicsinyeinek majd egykor, úgy most Ahawnak lába elé rakta a gyümölcsöket.

– Mmmmm! – jelezte neki
hangjával, egyél!

Ahaw elmosolyodott, enni kezdte
az elé tett élelmet, szomjas volt már, és kiéhezett.

  Sebzett érezte a Szövetséges örömét, a
kiáradó elégedettség párái jóérzéssel töltötték el, így ? is vitte, a Hatalmas
lába elé rakta az ? megmaradt táplálékát.

Válaszul a szeretet jó illatát
érezte körül lengeni a búvóhelyen, ahol várakoztak mindannyian, az er?
visszatérésére a vándorláshoz.

  Leszállt az éj, csillagos sátorát mutatva az
él?knek, sziporkázva, fehér fénnyel ragyogva világított a telehold.  Farkaskölyök szorosan bújt a Lányhoz, védte,
óvta a testével. Morgó távolabb talált rést, ahová bevackolhatta magát, Sebzett
hátát hátának feszítve biztonságban érezvén magát, mélyen aludt. Süld? éberen
és félálomban szendergett, minden új zajra felkapta a fejét, fülelt, figyelt,
életösztöne éberséget diktált az életer?s hímnek. Hallotta a hang zúgását, különös
dallamát a szélfutta erd?nek, a víz biztató hangját, ahogyan a zúgókon
átbucskázik. Hallotta a mély zeng?hangot, ami nem emlékeztette semmire, amit
eddig hallott, fülelt, figyelt, harca, támadásra és védekezésre készen.

  Sebzett és hordája kellemes él?helyet talált
a füves pusztán, az éjszakai alvás helyét spirális alakban kezdték körbejárni,
? és a medve. Mind nagyobb körökben kerültek a vacok körül, madarakat
riasztottak fel fészkükr?l, négylábú állatokat késztettek arrébb húzódásra.

  Sebzettben felébredt, ittassá tette a hatalom
más él?lények felett. Vadászott, vadászott mindenre, ami mozog. Az árnyékra a
bokor alján, a sünre a f?ben, a rókakölyökre a napos domboldalon, a
medvebocsokra, a madarakra, a körülötte él?kre. Zsákmányát most már a dárdájával
ejtette el, Rágó hosszúfogához hasonló követ szorítva botja végébe. Az
elejtett, megsebzett állatok vére szétterült a földön, miután a vadász jól
lakott a friss vérrel, átengedte zsákmányát a Farkaskölyöknek, aki már egyre
kevesebbszer vadászott, hiszen nem sarkalta éhsége, különösebb er?feszítés
nélkül jutott élelemhez, éppen csak Sebzettet kellett követnie. Így tett
n?sténye is, kölykei is, Sebzett testén újabbnál újabb, elejtett állat
gerezdével b?zölögve egy egész farkas falka élelmez?je lett. Amikor eljött az
id? a kölyköknek önálló életet kezdeni, akkor elmentek, párt találtak, majd
visszavonzotta ?ket a terített asztal.

  A leger?sebb farkassal, ösztönükt?l
vezérelve, megvívták harcukat az els?bbségért a területen, ám hamar megfértek
mind, harc nélkül, békességben. Esténként együtt énekelték a Holdnak, lelkük
messze szakadt, de szeretetük, életadójuk iránt és egymás felé, nem tép?dik el
soha, összeköti ?ket az ezüstfonál, így majd visszatalál lényük oda, ahonnét
útnak eredtek.

  Termékennyé vált a völgy, beértek a
napsütötte gyümölcsök, éretten, lédúsan toccsantak a vándorlók lába elé. Itt
már a ritkás, magas füvet, gyér bokrokat felváltotta a dús f? selyme, a
csenevész bokrokat a s?r? cserje, az árválkodó fákat a zöldlombos fák ligete. A
föld mátkasága az égb?l érkezett v?legénnyel véget ért, nászukból kisarjadt az
új létezés, növénynek, állatnak, embernek.

  A Nap simogatta, melegítette a lét hímes
rétjét. Felszárította a harmatot, felmelegítette a leveg?t.  Méltósággal haladt szekerén, érkeztekor és távoztakor
piros pírt festett az ég aljára, sugara átszúrt s?r? felh?n, hamiskásan huncut
színeket rajzolt a vízpárába. Délibáb ígérte, mindig így lesz a mez?n.

Ám hamarosan a Nap kajánul
lenyalta az égr?l az összegy?lt bárányfelh?ket, elpárologtatta a messzeségbe,
szétszakasztván a vízcseppeket egymástól, szúrósan nézett le magasából a
tikkadó tájra. Sebzett, Süld? és a Lány senyvedt a melegt?l, h?s barlangba
vágytak, de nem érezték az oltalom h?sít? leheletének közelségét sehogyan,
bármilyen irányba fordultak is.

  Sebzett leült, várt. Süld? leült, várt. A
Lány leült és várakozott. Kábán a poshadt gyümölcs erjed? levét?l ültek és
vártak.

  A Lány néhány ruganyos tapintású gyümölcsöt
talált. Odahordta egy széttárt karra emlékeztet? fa törzséhez, pezsdült várakozással
ült le mellé. Várt.

Hiába. Amikor elnyomta ?t a
lankasztó h?ség, elnyúlva aludt, alattomban teste alá folyt a rohadt gyümölcs
cefréje. Legyek, méhek, darazsak lepték el a b?rét, hangyák másztak haja,
sz?rzete közé. Hólyagosra perzselte b?rét a hév, száját tarjagosra marta a
szomjúság. Epedezett zaklatott álmában is a Hatalmas ember után. Ahaw testének
körvonalai bevilágították agyának minden sötét zugát. Ébredez? tudatát,
sarjadzó fájdalmas lelkét betöltötte a vágyakozás. Ébredvén vonyított kínjában,
mint egy megsebzett farkas. Vonyított, vinnyogott, tüdejéb?l nagy zökkenésekkel
szakadt ki a leveg?. Szemébe harmat gy?lt, a tehetetlen vágyakozás harmata,
kicsordult, tétován fennakadt a síró n?stény s?r? fekete szempilláin,
megcsillant benne a szivárvány minden színe, majd lassan végig gördült sima,
elkínzott arcán, duzzadt ajkai mellett, legördülve lecsöppent a szomjúságtól
repedezett földre. A könnycsepp elt?nt, megitta a vízre áhítozó rét töredezett
kérge.

  Morgó lomhasága ellenére végs? er?vel indult
tovább, h?vösebb vidékek felé, ahol patak csörgedez, ahol a kövek között mindig
borogatást ad a puszta föld, enyhít? frissességgel simulva a talpak alá.

  Az élni vágyó csapat vánszorogva követte a
medveanyát. Morgót hamar útba igazította ösztöne, amikorra a Perzsel? újra
vérvörös arccal tekintett a hatalmától elfordult Föld felé, akkorra már talpuk
alatt lélegzett a mez?. Szelíd lankák emelkedtek, mint anyák keblei, közöttük
kicsiny csermely csörgedezett, csobbanva csillantak cseppjei, csalogatva a szomjúhozókat.

  Ekkorra már elhagyta a hatalom g?gje
Sebzettet, elhagyta a sóvárgás gyötrelme a Lányt, elhagyta a kíváncsiság ereje
Süld?t, hasukon csúsztak a csobogóhoz, nyelték, falták, itták a vizet. Itt az
avar vastag, puha sz?nyeget terített meggyötört testük alá nyugvóhelyül. Eld?ltek
mind, eltelve vízzel, eltelve a leveg? tápláló páráival.

  Morgó bevackolta magát, a zizzen? leveleket
félrekotorva, a bársonyos, brokátsimogatású talajba. Embertársai mellé
húzódtak, hátukat egymáshoz vetve elszunnyadtak. A farkasok elénekelték esti
áhítatukat, elcsitulva, összegömbölyödve éber szemüket lehunyva nyugodtak.
Nyugodalmukban is vigyázva fülelve minden hangra, minden zörrentre, orrukba
hatoló új szagra, régi illatra, talpraugrásra készen, ha a veszély fenyeget?zve
közelítené az új er?t gy?jt? csoportot.

  A hajnal fénye pirulva terítette a tájra
áttetsz? fátyolát, virágok kelyhében felgy?lt vízcseppek tükrében nézte meg
magát.

  Madarak torkából újra fakadt a mindenséget
dics?ít? dal, énekük zengése átitatta a Völgyet. Az életet köszönt? zsoltár
csicserg? hangaival válaszolgattak egymásnak.  A fákon mókusok osontak szájukban a
táplálékkal az odújukhoz, a fák törzsein. A fák alatt lassú csigák másztak,
ezüst csíkot húzva maguk után, hogy majd, ha eljön az ideje, visszataláljanak
kiindulásukhoz az élet labirintusaiból.

Rókák aranyló bundáján csillant
meg a fénysugár a ritkás bokrok között óvakodva, rejtezkedve cserkészték be
táplálékukat, menyétet, nyulat, ürgét, egeret. Az apró négylábúak szökkenve
menekültek a vadász el?l az üregeikbe.

  A földanya lakói dobolták a lábukkal,
dalolták a lelkükkel életük indulóját, harsányan, ütemes ritmussal a réten,
erd?n, vízparton. Csörtettek a szarvasok az érhez, a föld életet adó
hajszáleréhez inni, szomjukat oltani.

  Sebzett dárdája után kapott ültében,
meglátván az érkez?ket. Felegyenesedvén, megfeszítette karját a dobáshoz.
Szemében az ölni vágyás parazsa lángra lobbant.

Süld? szaglászva szippantgatott
a leveg?be, ugrásra készen.

  A Lány szelídült vágyakkal kúszott a víz
felé. Belemerítette karjait, loccsantotta magára a vizet. Mosakodott.

  Farkasok lefetyelték a vizet ütemesen, egy
ritmusra, nem tör?dve ivócimboráikkal.

  Gyötört testük er?re kapott, hamar.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző SV 59 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria