Kábán, mozdulatlanul feküdt. Nem vette észre, a tarkójára szegzett fényt. sszegörnyedt ültéből elterült, szétcsapta karjait, lábait, hanyatt vágódott az elméjére bocsátott impulzusoktól. Nem érzett semmit a pásztázó fénysugarakból, amikor azok bejárták teste minden zugát. Bénán feküdt. Később, amikor mozdulni próbált, nem engedelmeskedtek az izmai, mereven maradtak, nem hajlottak az ösztön parancsára. Lassan oldódott a kötöttség, megmozgatta izzamait, aztután frissült erővel csusszant ki a nyíláson. Egy mozdulattal, ruganyosan felegyenesedett, az összes érzékével körbevizslatott. Felpattant a földtől magasra, két kezével elkapott egy lehajló faágat. Hintázott. Kölyök volt még. Az elégedettség hangjai gurguláztak elő torkából játék közben. Egyszer csak nagy lendületet vett az ugrásra, elengedte az ágat, a magas fűben földet ért, meghempergőzött. Futott, hozzá- hozzá dörzsölte a hátát, a fejét az útjába akadó törzsökökhöz, fákhoz.
Ismerős illatot hozott a szél. Sebzett izgatott lett, vinnyogva jelzett: itt vagyok! Körbe-karikába futott a fák-bokrok között, meg-megállt, a levegőbe szaglászott, majd rohant tovább, nyüszítve, horkantgatva. A horda a közelébe ért. Elhallgatott, lekonyult a fűben, elhasalt. vatosságra intették az életösztönei. Araszolt négy végtagján a csapat felé. Mászott pár métert, majd megállt, felegyenesedett, pillanatra megmutatta magát. Nem rontott rá senki, amikor észrevették, megálltak, felé fordultak, álltak, várakoztak. Sebzett bátorságra kapott, közelebb merészkedett. Két kezét melle előtt behajlítva állt, várta a jelet, ami szólít, ami azt jelenti, hogy maguk közé engedik. Elindultak, Sebzett is mellettük haladt a többi kölyökkel együtt. A horda tagjai befogadták maguk közé, bár ő nem tartozott senkihez. Játszottak, próbálgatták egymáson erejüket, fürgeségüket. Együtt keresgélték az eleséget, de nem osztoztak a talált bogyókon, gumókon, leveleken, apróbb csigákon, kisebb testű rágcsálókon. Közösen mentek a lemen? nap utolsó sugaraival inni a patakhoz, és tértek vissza a vackukhoz a bokrok sűrűjébe. Hátukat egymáshoz szorítva aludtak. Sebzett mindenkor a horda legszélére került. Nem tartozott senkihez, nem húzta a vér szava senki közelségéhez. Már csak néha, csak ritkán fordította fejét a túloldal felé, csak néha ült le a parton egyedül, csak némelykor várakozott vágyakozva régi élete után.
Sebzett gyarapodott. Gyarapodott izomban, gyarapodott ügyességben. Az égésnyomok behegedtek. Vastag kötegekben látszott a megvastagodott bőr alatt az ín, az izom. Teste nagy részén nem nőtt szőr. Fején a lobonc mégis elárulta a fajtáját, haja világos barna szálai hosszúak, egyenesek, szinte sörényszerőek voltak: ő hegylakó. Különös, mindent-látó szemei zöldes-barnán villantak.
Már gyérültek a fákon a levelek, ritkultak a bokrokon a termések, elbújtak a földbe a lábatlanok, eltűntek a rágcsálók. Sebzett el-elmaradozott társaitól, ment a patak folyása mentén lefelé. Megtömte hasát a patakparton, a bokrokon, fűben lelt eledellel. A völgyben éjjel sem fázott még, eltelten vackolta be magát a meleg avarba.
Hűvösödtek, majd hideggé váltak a nappalok. A bokrokon nem volt már számára élelem, az avart rágcsálta. Inni nem kellett rá, a fagyott falevek vízízűn olvadtak el a szájában. Ha elvétve magokat talált a jeges ágakon, szájába tömte, ropogtatta, erős fogaival őrölte, evett.
Morgós elterülve feküdt vackában, hatalmas teste meleget sugárzott a szűk helyen. Sebzett odaóvakodott, csipkedte a megfonnyadt bogyókat a felhalmozott ágakon. Felborzolt szőrzettel, menekülésre készen lopakodott mind közelebb vetélytársához. Morgós nem adott életjelet, Sebzett mégis meghátrált, visszament a hidegbe. Becsusszant a másik sziklarés lyukán, kúszott mind mélyebbre, összekuporodott, térdeit állához szorítva, társtalan aludt.
Szenderegve teltek a napok, többször eltűnt és feltűnt újra a fény. Sebzett hosszú ideig ki sem dugta az orrát menedékéből.
A csermely befagyott. A hegyoldalt ellepte a hó. A nappali fény alig derengett át a jeges, havas fák ágain. Sebzett hunyorgott, botorkált a magas hóban. Kezeivel, lábaival kaparta, rugdosta a havat, valami rághatót keresett, de nem talált. Legyengült teste, legyengült érzékszervei kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy kiássa a még ehető élelmet a dermesztő takaró alól. Elgyengülten vinnyogott. Leomlott a hóban, elmerült. Merevedő tagjai megadták magukat a fagyhalálnak. Hullott rá az óriás pelyhű hó, belepte orrát, száját. Sebzett horkantva kapkodott az utolsó lélegzet után. Hirtelen, mégis újra végig futott a testén a forróság, összehúzódtak, megfeszültek izmai, lendületet kapva felegyenesedett. Torkából az élet diadalittas üvöltése tört fel, végig visszhangozva a hegyoldalon. Néhány nagy ugrással Morgós menedékénél találta magát. Odamászott a szendergő Morgóshoz, becsusszant teste mellé, nekivetette hátát a vastag bundának, felhúzta térdeit, várt.
Morgós megmoccant, egy erőtlen hörgéssel, egy bágyadt pillantással fogadta a betolakodót. Sebzett elnyugodott a száraz, meleg enyhülésben.
A bejáratot ellepte a hó. Sebzett nem tudott többé kimenni, bárhogy is próbált túljutni a hófalon. Újra elszendergett, újra felébredt, megint csipkedte, a fonnyadt bogyókat, száraz leveleket. Ismét Morgóshoz vetette hátát, ha pihenni tért. Morgós most sem tiltakozott, már fel sem pillantott, ha megérezte a másik közelségét.
Amikor már erősebb fény derengett át a havas bejáraton, Morgós megrázkódott, megmozdultak végtagjai, állát nagyra tátotta, majd becsukta. Ébredezett. Sebzett már nem félt. Ott kuporgott a hatalmas test mellett, fejét Morgós fejéhez érintette. Ott tartotta az orrát Morgós orra mellett, a légzésük egybeolvadt, amit kifújt az egyikük, beszívta a másik. Érezték egymás bensőjét. Érezték a kiéhezettség, a szomjazás, a legyengültség páráit. Érezték az élniakarás, a vágyakozás gőzeit. Egyik lélegzetben sem volt benne a félelem lúgos aromája, így nem késztette egyiküket sem támadásra, sem védekezésre a másik közelsége. A lélegzés ritmusa nem adott okot menekülésre, sem Morgósnak, sem Sebzettnek. Együtt maradtak.
