Kiss Jánosné : A DAL

Az éles neonfény szinte belevágott a szemébe.
Sohasem látott ekkora világosságot, amekkora most szinte uralta a termet; hidegen megült az ablak mélyedéseiben és a fémvázas ágy masszív keretén.
Az ablak rácsain túl kint rekedt a sötétség, s a hatalmas platánfa feketén hajlongó szörnyeteggé változott a holdfényben.

Megmozdította a kezét és szemügyre vette: az ismer?s kép nyugtatóan hatott rá, végre egy jóbarát ebben a barátságtalan környezetben.
Meztelen lába alá h?vösen terült a takaró – talán lecsúszhatott, amikor az el?bb felismerve kilátástalan helyzetét, mocorogni kezdett.
Gyomra fájdalmasan megkordult; a lassan elfeledett ízek emléke talán sokkal inkább mardosta a lelkét, mint az emészt?szerveit, bár ebb?l egyenl?re csak az étel nyomasztó hiánya zavarta, amit idegesít?en feler?sített a magasban uralkodó, hosszú csíkokban sorakozó lámpák szórta vakító fényözön… Elfordította a fejét.
Mellette ugyanolyan rácsos, üres ágy árválkodott, mint amilyenben feküdt; ez eszébe juttatta a homályos kis sarkot, ahol belefúrhatta arcát a füstszagú rongyokba, amelyekkel betakarták, ha fázott…
Az emlék megindított valamit a lelkében, ami hangos ordításba fulladt: saját hangjának ereje magát is meglepte, ahogy visszaver?dött a hófehérre meszelt, idegen falakról.
Senki nem nézte meg, mi a baja, ezért újra el?vette a kezeit. sszekulcsolta a játékos ujjakat, majd szétnyitva a tenyereit, összecsapta azokat… ezzel egy darabig eljátszott és szinte elvarázsolta a felismerés, hogy kezeit kedvére mozgathatja.

Aztán újabb emlékképek jöttek.
Az ismeretlen rémület, ahogy erélyesen megragadják és viszik-viszik a hónaljánál emelve olyan er?s szorítással, hogy világosan érezte, nincs hatalma mást tenni, mint ordítani, ahogy csak bír, hiszen csinálnia kell valamit – bármit – ami eloszlatja a váratlanul rátör? rémületet, ahogy megváltozik körülötte a díszlet: semmi sem ismer?s már, sem a hangok, sem a képek, sem a szavak… valami hiányzik.
Valami fájdalmasan hiányzik, de hogy mi, az egyszer?en nem jut eszébe, mert nem látja, nem hallja, nem érzi…
Ã?Å¡jra ordítani kezdett, ezúttal hosszan és fájdalmasan, mert egyszer?en nem értette ezt a hirtelen támadt ürességet, ami körülvette.

A következ? percben egy árnyék borult fölé.
Szemek, orr és száj ismer?snek t?n? egyvelege figyelte, aztán furcsa nyelven beszélt hozzá.
A szavakat nem értette ugyan, de a hangsúly megnyugtató volt és olyan ismer?s…
Ã?Å¡jra megragadták, majd kiemelték az ágyból, de most finoman óvó gyengédséggel.
Magasabbról nézve észrevette, hogy mások is vannak a teremben, magányos ördögök, akik szintén rácsok között fekszenek…néhányan már alszanak, mások talán riadtak, mint ?… de legalább már nem érezte magát olyan magányosnak.
Az archoz tartozó száj újra megb?völte.
Meleg leveg? áradt ki bel?le, ahogy egészen közelr?l a füle tövébe énekelni kezdett egy dallamot – egyszer? kis butaságot, ami újra emlékeket hozott el?… valaki dalolt már így neki cseng?-búgó verseket; valaki, aki meleg karokkal ölelte, ha fázott, testéb?l táplálta, ha éhes volt.
Már nem is félt annyira…

– Meghozták az új gyereket? – kérdezte a gyermekvédelmi krízisközpont ügyeletese a kollégan?jét.
Hosszú napja volt, megint összeveszett a fiújával, és ilyenkor gyakran zsörtöl?dött.
Aztán hozzátette:
– Ezt is elhozták az anyjától, mert nem találták megfelel?nek a körülményeket… mégis mit várnak, milyen legyen egy cigánytelep? – méltatlankodott, aztán csendesebben folytatta. – Itt legalább jobb lesz neki, kap végre rendesen enni, aztán majd az állam felneveli… Ki tudja, mi várt volna rá az anyjánál?
– Sssss… mindjárt elalszik. – válaszolta a gyereket tartó lány és csendben tovább énekelt.
Ismer?s melegség öntötte el a gyomrát, ahogy a parányi ököl megszorította a fehér egyenruhája hajtókáját, a mellénél. "Bízik bennem" – gondolta magában és újra eszébe jutott, hogy csakis ezért van itt… ezért az érzésért dolgozik nevetségesen kevés fizetésért, akár túlórákkal is. Ezekért a pillanatokért.

A dal édesen úszott a leveg?ben, majd körbeölelte.
Egy darabig nézte még a lassan ismer?ssé váló arcot, majd elszenderedett. Álmában messze szállt a rideg, fehérre meszelt teremb?l haza, ahol anyja énekelt neki megnyugtató, keserédes dallamokat a füstszagú rongyok között, a cigánytelepen…

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:37 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.