Rozmaring Péter : Az író, aki csak magának szeretett írni.

Az író csak magának szeretett írni. Keveset levelezett, beszélni is csak tömören tudott. De ha írt, akkor az egyik szó húzta a másikat, ez egyik mondat következett a másikból. Árás közben igazán maga volt, a gondolatok bel?le folytak a papírra, önmagát kiterjesztve teste határain túlra. Ilyenkor széke felemelkedett, a látóhatár kitágult, és minden rejtelem önként vallott neki. Ezt így nem láthatta senki. A sötét elt?nt, fényt sugárzott minden való, mint felh?k felett a nap. A zaj érthet? szavakká szégyellte magát, az ármány ledobva jelmezét, érdekké változott. A mondatokká varázsolt bet?k úgy csorogtak bel?le, mint h?vös gyógyvíz hegyi forrásból. Erejét akkor is érezte, amikor székét az írás nem emelte meg, akkor is látni vélte a mindent, amikor a felh?k alatt barangolt, mint minden szógubancos hitvány talajlakó. A valóságot ekkor is látta, csak mint bogos nejlonzsinórt a részeg horgász. Ilyenkor is tudta a miérteket és a hogyanokat, de a csomókon nem tudott, és nem is akart úrrá lenni. Bölcselet nélküli bölcsé változott, cilinder nélküli b?vésszé, akinek szárnyra kapott a nyula, és cs?rében elvitte a varázspálcát is. A közönség nem mert fütyülni, a színfalak mögötti segít?k is csak a padló deszkáit bámulták, mert tudták, várták a csodát, ami majd eljön, ha elj? az ihlet is.
Undorral, de belegázolt a b?zös embertömegbe, orrát facsarta hétköznapok kipárolgása. A járókel?k megbámulták, fintorgó arca miatt kiközösítették, mint leprások a tüd?vészest. Nem tör?dött velük, gondolatban lebegett, mint írás közben, és látta a gyenge izmok csökevény szárnyban végz?d? földkapcsait. Itt maradtok örökre! Sziszegte magában, ha már nagyon elege volt. Villamosra szállt, a zsivajgó tömeg végleg elgyengítette. A kapaszkodó százezer kéz melegével mesélt, a cs? fogságából szabadult történtek beléáramlottak. Árni kezdett. Soha vissza nem tér? mondatok születtek és t?ntek el fejében. Nincs agy, ami képes a pillanat szülte csodálatos mondatokat megjegyezni. Papír nélkül az író semmi, csak egy pattogó, szikrázó szilveszteri látványosság, ami kihuny egy szemvillanás alatt. A villamos lassan haladt, a kétütem? utasok kipufogtak. Senki sem vette észre, de a padlót csíkos fekete gumi borította, a rongyos néni cip?jének orra el?tt egy fémszázas várta a felemel? kezet. Az író fejében történet csírázott a segítségr?l, amely közelebbi, mint gondolnánk, csak legtöbbször magunk távolodunk el t?le. A gondolatban írt novella végére fémszázas h?ssé vált, átgurulta a világot, és lassuló, bizonytalan billegés után ezeréves kérdések végén ? lett a pont.
Az író szék nélkül is lebegni kezdett. Talpa eltávolodott a csíkos gumipadlótól, a sötét elt?nt, és fényt sugárzott minden utas. A moraj érhet? szavakká egyenesítette magát, a rongyos néni ledobva jelmezét ellen?rré változott. A gumipadló az íróig emelkedett, majd ottmaradt.
A szóviccek lassan elárasztották Európát. El?ször csak az esemes forgalmat bénították meg, majd a kenyércímkéket fert?zték meg. Az er?m?vek sokáig bírták, de végül kihunyt a t?z, a víz nem vált g?zzé, a turbinák nem forogtak többet. A villamosok megálltak, az ellen?rök állás nélkül maradtak és hazamentek. A sárga sínrabszolgák nyitott ajtóval kongatták az ürességet, csak az írók nem szálltak le.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Rozmaring Péter
Szerző Rozmaring Péter 17 Írás
Hah!Tudjátok, sok mindennek gondolom magam, és talán ti is gondoltok rólam egy, s mást, de a való egyszerű, ha jól nézed, és miazmákos, ha hétköznapi szemmel.