David kint állt a keskeny balkonon, és rágyújtott egy cigarettára.
Ritka szép éjjel volt; a csillagok szinte szikráztak az égen. Nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ilyen tiszta az égbolt, bár be kellett vallania, hogy mostanában nem is igen figyelte.
De ma valahogy minden olyan más…
Teljesen a gondolataiba mélyedt, miközben lassan, szinte megfontoltan engedte le a füstöt a tüdejébe, hogy aztán komótosan a csillagok felé fújja.
– Elmerengtél. – érintette meg a karját egy puha női kéz.
David elégedetten nézte a finom ujjak tulajdonosát.
– Azt hittem, alszol. – mondta ismeretlen gyengédséggel a hangjában.
– Megbabonázott az égbolt, ugye? – kérdezte a nő. David egy pillanatra elgondolkodott, milyen is a lány hangja. Mintha lágy bársonytakaró ölelné körül… aztán megrázta magát. Teljesen megőrült! – Te babonáztál meg, Tünde. – nézett komolyan a lány szemébe, és úgy is gondolta. – Azt hiszem, hogy az első pillanatban már szerettelek.
Tünde felnevetett. A férfi ingjét viselte, és ettől David még jobban a magáénak érezhette.
– Már úgy érted, hogy az előtt, hogy leszélhámosoztál, vagy utána? – David azonban nem nevetett vele. Nem volt büszke arra a kijelentésére. Ehelyett inkább visszanézett a csillagokra. – Annyira titokzatosak… – a lány először őt nézte, aztán felpillantott az égre.
– Valóban az. – mondta kurtán.
Davidet szemmel láthatóan nem hagyta nyugodni valami.
– Kik vagyunk mi? – kérdezte, de inkább csak magától. – Jó lenne tudni, hogy mi van a bolygókon túl…
– Az, amit odaképzelsz. – válaszolta a lány.
– Ugyan. – David újabb adag füstöt tüdőzött le. – Millió és millió galaxis, amit millió és millió fényév választ el egymástól…
– És aminek a gondolatába már millió és millió tudós beledilizett… – mosolygott újra a lány.
Aztán komolyra fordította a szót.
– Miért olyan nehéz elfogadni, hogy nem csak térben és időben lehet gondolkodni?
Most David mosolygott.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ez a kettő dolog mellékes apróság csupán?
– Azt akarom mondani, hogy ez a kettő voltaképpen nem létezik. Ami persze elég elképzelhetetlen, hiszen itt állunk a magunk kis három dimenziós valóságában, miközben az óra ketyeg… – Tünde rosszallóan nézte a férfi sokadik cigarettáját. – Annyira keveset tudunk… csak rombolni tanultunk meg igazán, de azt nagyon.
– Én nem rombolok. – David eldobta a félig szívott csikket.
– Pedig ezzel is ártasz. – nézett Tünde a cigi után, ahogy ezer szikrát szórva az aszfaltra esett. – De nem akarlak nevelni.
Davidnek ez valahogy rosszul esett. Nem bánta volna, ha a lány nevelni akarná. Szorosan magához húzta.
– Szeretem, hogy olyan okos vagy. – dörmögte, és belecsókolt a fülébe. – Mondd csak, ha van isten, miért szenvednek annyian a világon? – kérdezte keserően. Egy vézna kislány jelent meg a szemei előtt, kórházi ágyon, csövekkel a testében, csak mert egy őrült elrabolta a családjától…
Tünde elgondolkozott.
– Erre hosszú a válasz. A rövid választ pedig nem hinnéd el.
– Azért próbáld meg. Talán mégsem vagyok olyan fafejű. – David elfojtotta a vágyat, hogy megint rágyújtson.
Tünde sóhajtott egyet.
– Képzeld azt, hogy gyerekek vagyunk, és ez a bolygó egy mesterséges játszótér. – a férfi megpróbálta elképzelni. – Mindent meg kell tanulnunk, hogy okos felnőttekké váljunk, ezért tapasztalnunk kell. Minden tapasztalat egy élethelyzet, amibe akár bele is halhatunk, de sebaj. Úgyis képesek vagyunk számtalanszor megszületni. Csak úgy, mint a gyerekek, mi is bármikor lehetünk azok, akiket játszani szeretnénk…
David hitetlenkedve hallgatta.
– Akkor miért nem szól ránk a mamánk a játszótéri padról, hogy mit ne csináljunk? Nem lenne egyszerűbb?
– De. – Tünde lemondóan sóhajtott. – Csakhogy úgysem hallgatnánk rá. Hiszen tudod. Mindenkiben dolgozik az ego. És ez így van rendjén.
– Én ebben nem hiszek. Szerintem nem szép dolog istentől, hogy kísérletezik velünk. Tökéletlennek teremtett, hogy aztán megbüntethessen emiatt. – David dühében mégis rágyújtott.
A lány csak mosolygott.
– Ez a legszebb az egészben, hát nem érted? A szabad akaratot ajándékozta nekünk. Ha nem így tett volna, csak lelketlen robotok lennénk, az ő szolgái. Hiszen akkor csak prototípus, és nem önálló személyiség lenne az ember. Ezzel elégedettebb lennélő – Tünde a cigarettára mutatott. – Látod, te például eldöntheted, hogy rágyújtasz-e, vagy sem. De ha egész életedben dohányzol, és egyszer csak tüdőrákod lesz, Istent fogod hibáztatni miatta. Pedig te voltál az, aki dohányzott.
– Isten viszont megteremtette a dohánylevelet. – vágta rá David. Tünde felnevetett. – És sok rákos beteg még hírből sem ismeri a cigarettát…
– Ez kétségtelenül igaz. De mit tanulnál, ha egy légüres térben élnélő Nem lenne mit tanulnod… Ha Isten nem teremtene lehetőségeket, azzal megkötné a kezedet. Vannak olyan dimenziók, ahol minden tökéletes, de mit kezdene egy mai ember abban világban? Hiszen ahhoz először is ismerni kell a tökéletes fogalmát. Nekünk egyenlőre a tökéletlen a tökéletes. Jól érezzük magunkat benne, hiszen mi teremtettük a káoszt. – magyarázta. – Vagyis, meg kell tanulnunk jól használni az intelligenciánkat. Ehhez azonban mindenek előtt szert kell tenni rá…
A férfi érdeklődve hallgatta. A kérdések viszont szinte szétfeszítették.
– Miért nem teremtett isten mindjárt tökéletesnek, ha egyszer mindenható? – faggatta a lányt.
Tünde azonnal válaszolt. Nem először hallotta ezeket a kérdéseket.
– Mert akkor megszűnne a mozgás, David. – mondta végtelen nyugalommal. – A legtökéletesebb dolog a semmi. A semmi elvan önmagában, nem mozog. A mozgás hozza a változást, nem az idő. Minden változik. Ettől forog a kerék.
– Egyáltalán, ki az isten? Kiről beszélünk mi most? – David nem volt könnyű eset. De Tünde türelmes volt.
– Te és én. És mindenki. A lehulló levél. A havas táj. A gondolat. Minden, amit csak ismersz, és az is, amit nem. Isten sokkal több, mint amit el lehet képzelni, mégis megtalálhatod a legkisebb harmatcseppben. – Tünde szemei megteltek szeretettel. – Isten maga a szeretet. Majd egyszer mindannyian rájövünk… pedig nem is olyan nehéz rátalálni.
David csak nézte.
– Azt hiszem, nekem sikerült. – lágyan megsimogatta a kipirult arcot. – Menjünk be, mert megfázol. Hűvös van.
A lány pontosan tudta, hogy David fejében még millió kérdés kavarog.
Nagyon bízott benne, hogy lesz még ideje megválaszolni azokat…
Másnap Tünde igencsak elmerült a gondolataiban, miközben hazafelé tartott. David járt az eszében, és az előző este, ami szinte megállíthatatlanul sodorta őket egymás karjába.
A megbeszélt baráti találkozóból hirtelen szenvedélyes ölelkezés lett, és Tündét nagyon megdöbbentette, hogy nem tud ellenállni Davidnek.
Pedig nem lett volna szabad belekeverednie ebbe az ügybe.
Már akkor figyelmeztették a segítői, amikor Mrs. Wagner telefonon kérte, hogy segítsen az eltűnt kislányon.
Tündének akkor látomása volt.
Valami fülledt nyaralóhelyen volt, és a holdfényt nézte.
Egy ismeretlen tó partján feküdt, miközben arra lett figyelmes, hogy egy óriási kígyó tekereg ki a földből, minek pikkelyei sötét, acélos fényben csillognak. Az állat szemei végtelen gonoszságot tükröztek, miközben lassan egyre feljebb kúszott a lány testén. Tünde védekezett volna, de nem tudott. A nyirkosnak tűnő, de valójában szinte fémesen száraz bőrű állat ijesztő közelségben bűvölte a tekintetét, és izmos testét a nyaka köré csavarta. Tünde tudta, hogy meg fog halni, de képtelen volt védekezni… Az állat a végzetét jött beteljesíteni. Egyetlen precíz roppantással törte el a torkát, aztán Tündét beszippantotta egy fekete érzés…
Ennyi volt a látomás, de elég volt hozzá, hogy halálra rémüljön.
A látomásait mindig komolyan kellett venni.
A kérésre viszont képtelen volt nemet mondani. Hiszen, még ha a legóriásibb fenevaddal is kell megküzdenie, egy gyermekélet mindennél fontosabb.
Ezt a döntését soha nem bánta meg.
Tünde időközben hazaért.
Furcsamód hiányzott neki a férfi jelenléte, viszont az éjjel nem sokat aludt. David karjaiban valahogy nem hiányzott neki az alvás…
Gyors zuhany után gondosan besötétített, majd ágyba bújt, de zavaros álmai miatt egyre csak forgolódott.
A halálát hozó kígyó tekintete mintha folyamatosan őt figyelné…
Tünde azonban még nem akart meghalni… hiszen menthetetlenül beleszeretett Davidbe.
Másnap Mrs. Wagner ismét felhívta.
Ezúttal a hangja még kétségbeesettebb volt, mint előző alkalommal.
– Barbarát megtámadták. – közölte síri hangon. – Kómában van.
Kómában.
Tünde még akkor is a kezében tartotta a telefonkagylót, amikor az idős hölgy már rég letette. Borzongás futott végig a testén.
Mintha ebben a pillanatban maga előtt látná az eseményeket, ahogy a látomásbeli kígyó Barbarával is végezni akar, de aztán valami megzavarja…
Tünde először életében nem tud kiigazodni a megérzésein, egyszerően csak tiszta szívből sajnálja azt a szép teremtést, aki annyira a szívén viselte a kis Hanna sorsát… de érzi, hogy talán képes lesz segíteni.
Azonnal elindul a kórházba.
– – –
A fiatal test mozdulatlanul tűrte, hogy a kórházi személyzet ellássa. Pedig a két ügyeletes nővérke alaposan átmozgatta, míg kicserélték az ágyneműjét. -Szerencsétlen lány? – sóhajtotta a fiatalabbik valami igazán mélyre elfojtott örömmel, hogy nem ő fekszik a helyén.
Egyikük sem sejtette, hogy a tehetetlenül heverő lány agyában vad gondolatok száguldoznak…
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer képtelen leszek megmozdulni.
Csupán halvány fényeket érzékelek, amiket átenged a vékony bőr a szemhéjamon. Hangokat is hallok, de nagyon messziről, mintha egy feneketlen kút mélyén ülnék, méterekkel a testem alatt. Nem tudom mozgatni egyetlen végtagomat sem, de nem félek; hiszen a testem immáron nem az én tulajdonom.
Úgy érezem magam, mintha gondolattá váltam volna, amelyet bezártak egy verembe. Új megjelenési formám sokkal nagyobb szabadságot ad, mégsem tudok élni vele. Mintha a régi testemet és a tudatomat összekötő ezüst szál inkább bilincs lenne, mintsem menekülési eszköz; már nem tartok igényt a fizikai mivoltomra.
Valamire várok.
Érzem, hogy az a valami nemsokára megérkezik.
– Semmit nem hall. – az anyja egyre csak ezt hajtogatta.
Mr. Wagner századszor is ugyanarról faggatta a doktort, amire az nem tudott mit válaszolni. Hogy magához tér-e valaha a lánya.
A kórházi szoba tele volt Barbara személyes tárgyaival.
Mrs. Wagner már-már kultikus helyet varázsolt oda a mozdulatlanul fekvő lánya számára, aki ebből semmit sem érzékelt. A függöny nélküli ablakok hidegsége és a precíz műszerek látványa persze mindig emlékeztette rá az odaérkezőt, hogy ez egy kórház.
Mintha megállt volna az idő.
Tünde érkezése szinte kézzel fogható energiával töltötte meg a teret. Amint Klára asszony meglátta, azonnal sírva fakadt.
– Nem hall semmit, nem érez semmit… – zokogta. – Élő halott lett a lányom!- Tünde megborzongott.
– Ez nem igaz. – jelentette ki határozottan. – Mindent hall, amit beszélnek hozzá. – aztán Klára asszonyra nézett és komolyan azt mondta: – Szükség lesz az erődre, ne hagyd el magad! – Tünde szinte rá sem ismert a nőre. Ha nem tudná, milyen higgadt és kedves, azt gondolná, hogy egy hisztérika.
Mégis úgy tűnt, hogy a határozott szavak jó hatást értek el az asszonynál. Látszólag Tünde volt az egyetlen, aki átlátta a káoszt.
Megfogta a beteg kezét, és csendet kért, hogy koncentrálhasson. Próbált mellőzni minden teátrális eszközt, hogy elérje Barbarát.
A kórházi személyzet mégis rosszallóan figyelte őt.
– Már csak egy sámán hiányzott… – jegyezte meg az egyik orvos szárazon.
ők nem a csodákban hittek.
– – –
Az egész egy hirtelen jött viharra emlékeztette.
Magányos csend vette körül az idő és tér nélküli magányában, mígnem egy erő közeledését érezte. A különleges erő segítséget jelentett, hiszen pontosan tudta, hogy már el kellett volna hagynia ezt a helyet. Volt valami furcsa a bezártságban, hiszen egy lelket semmi nem tud lekötni, vagy mégis? Testetlen tudata szárnyalni akart, mégis lehúzta egyfajta titokzatos energia, amiről érezte, hogy sokkal erősebb nála, és még valamit. Hogy egyszer csak támadni fog.
Hangfoszlányok úsztak a el körülötte, de nem hallotta. Az a dolog ugyanis, amit viharnak gondolt, egyre felerősödött. Zúgó orkánként keringett körülötte, s tudta, hogy ha nem vigyáz, beszippantja.
Néha elcsípett egy-egy gondolatot, amik segítő szándékkal próbáltak a tudatába férkőzni, de semmit nem értett belőle.
Kétségbeesetten küzdött, hogy megértse, mit akar neki mondani a hang.
Mígnem hirtelen megszűnt a kapcsolat.
Részlet a szerző azonos című thrilleréből.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Kiss Jánosné
