Kiss Jánosné : HEGEK

A kakaósbögre nagyot csattant az el?készít? pulton.
– Megmondtam már, hogy mosogasd el magad után, ne nekem kelljen, mire hazaérek!
A lány egy foltos hokedlin ücsörgött a keskeny konyha zavaró neonfényében, és eltökélten nézte a nagylábujja körmét. Be kellene megint festenem, gondolta. Már megkopott a lakk.
– Százszor szóltam már érte. Neked mindent a szádba kell rágni? – az asszony elny?tt vonásaira kiült a harag. Ã?Å¡gy sikálta a kezében tartott poharat, hogy a szinte levakarta róla a ráfestett, mosolygó pöttyöket. – Beleszárad a kakaó és nézd meg! Alig lehet elmosogatni… legalább beáztatnád! De arra sincs eszed!
– Elfelejtettem…
– Elfelejtetted? Elfelejtetted, mi? – az asszony már nagyon dühös volt. – Mi lenne velünk, ha én is elfelejtenék dolgozni menni? Akkor mi lenne? Mib?l zabálnánk? Pedig hogy utálom azt a rohadt m?helyt, azzal a rohadt Horvátnéval együtt! Te meg itthon lóbálod a lábad és egy bögrét sem tudsz elmosogatni!
– Már megint a Horvátné, anyu? – a lány enyhe feszültséget érzett a gyomrában. Már megbánta a kérdést, mert nagyjából tudta mi következik. Kinézett magának egyet a falra biggyesztett dísztányérok közül és mereven bámulni kezdte. A felé repked? szavak éppen annyira unalmasak és kiszámíthatóak voltak, mint a mázas, piaci m?remek kacskaringós mintái.
– Az a szemét? Hát azt hiszed, érdekel engem? Hogy tehet valamit ellenem? Mit képzelsz? Azt mond, amit akar: egyik fülemen be, a másikon meg ki! T?lem aztán dirigálhat! Az a taknyos lotyó csak a f?nököm, nem az atyaúristen! Ha harmadszor is visszaküldi az anyagot szegélyezni, akkor visszaküldi! Nekem! Aki huszonöt éve varr, amikor neki még pelenka volt a seggén!
– Ugyan anyu! – a lány már nem akart mást, csak békét. Réges-régen megbánta már ezt a bögre dolgot, de a lelke mélyén tudta, hogy ha el is mosogatja, anyja úgyis talál valami mást, amibe beleköthet.
És tényleg.
Az asszony ránézett és mintha most venné észre, hogy lényegében kihez is beszélt eddig, ráförmedt:
– Különben meg mit csináltál egész nap, ha szabad kérdeznem? Itthon ültél, mi?
– Igen. – mondta csendben a nagylábujjkörmének.
– Kiporszívóztál legalább?
– Igen.
– Remélem nem várod, hogy megköszönjem… egész nap robotolok abban a sötét m?helyben, csak a lámpa világít bele a pofámba, hogy majd' kisül a szemem… A nagyságos kisasszonynak meg hálákodni kellene, ha méltóztatik kiporszívózni!
– Anyu, én nem mondtam…
– Még szerencse! Kapnál is egyet, ha mondanád!
A lány nyelt egyet. Megint rátört az érzés, hogy valahol máshol kellene lennie – bárhol – csak ne itt, ebben a sz?k, lakótelepi lakásban, ahol minden négyzetcentiméteren anyja nyomasztó élete köszön rá; ahol soha nincs nyugalom, soha nincs béke, nincs más, csak keser?ség és bánat, ami hozzátapadt már a bútorokhoz is és szemrehányóan figyelik, ha tizenhét éves magányában olykor táncolni próbál közöttük…
– Tanultál? – csattant föl ismét a karcos hang.
– Dehát anyu, már egy hete nyáriszünet van!
Az asszony nem szólt. Lassan kibújt a sötétkék utcai ruhájából, majd átvette a nehéz, konyhaszagot árasztó otthonkáját. A kett? között egy pillanatra ott állt egy elny?tt pamutbugyiban, és a lány csak bámulta a fáradtan lógó melleket, amelyb?l táplálta egyszer… szinte látta maga el?tt a képet, ahol mint Madonna a gyermekét öleli magához az anyja, szeretve simogatva, becézve… Hirtelen vad vágyat érzett, hogy megölelje a fehér testet, csak hogy csendben hallgathassa, hogy ver a szíve, hogy megállítsák végre egy másodpercre a rohanó id?t, ahol nem juthat már más nekik, csak némi keser? epe a szájuk szegletébe…
De a pillanat elmúlt, és ? maradt megint a maga lázadó csendjében, egyedül.
Aztán újabb támadás indítottak ellene.
– Apád nem járt erre? Azt ígérte, hoz valamennyi kis pénzt, ha egyáltalán komolyan gondolta!
– Nem volt itt.
– Annak is csak a szája jár! Mennyivel könnyebb neki, hogy elhagyott minket! Ã?Å¡j életet kezdhetett! Nem úgy mint én… neki persze nem maradt a nyakán egy gyerek élete végéig!

Egy pillanatra megfagyott a leveg?.
A lány felnézett, egyenesen bele az anyja szemébe, mert egyszer?en nem hitte el, hogy jól hallotta-e, amit hall.
– Mit mondtál, anyu?
Az asszony zavarba jött.
– No, nem úgy gondoltam… tudod. – hangjában ott bújkált az a megkésett gyengédség, amelyért a lány pár perce bármit megadott volna.
– Mit nem gondoltál úgy? – kérdezte, miközben lassan közelített felé.
– Semmit. Nem arra céloztam, amire gondolsz.
– Te tudod, mire gondolok, anyu? – nyomta meg az utolsó szót a lány. – Érdekelt egyáltalán valaha, hogy mit gondolok? Érdekellek egyáltalán azóta… azóta, tudod?
– Ne beszéljünk róla… – az asszony elfordult.
– Ne beszéljünk róla? – nyomta meg a szavakat a lány, miközben szinte kényszerítette anyját, hogy ránézzen.

Lassan kigombolta a ruháját és most ? állt ott egy szál bugyiban, azzal a különbséggel, hogy az ? teste friss volt és fiatal: apró, kemény mellekkel és feszes hassal, és azzal a nyakától egészen a csíp?jéig húzódó gy?rött heggel, amilyen csak az összeégett b?r lehet…
– Ne fordulj el, anyu! Nézd csak meg, mit tettél velem! – kiáltotta sírósan elvékonyodott hangon. – Nekem mindennap látnom kell, én nem fordulhatok el! Nézd meg, miért nem kellek majd senkinek, miért maradok egy életre a nyakadon!
– Baleset volt. – szólt az asszony csendben, de nem nézett a lányára.
– Baleset, anyu? Hogy az fenébe történhetett?
– Te is tudod. Ne kínozz!
– Én kínozlak? – nevetett fel szinte hisztérikusan a lány. – Nem tudok élni ilyen testtel, gondolj már bele! A barátn?im egész nap a strandon ülnek a barátjaikkal, nekem egyik sem jut, anyu! Ahogy mondtad: a nyakadon maradok! Kinek kell egy összeégett barátn??! Ki kívánná meg ezt a testet? És én kínozlak téged, aki képtelen volt vigyázni rám?
Az asszony eltorzult fejjel sírt.
– Nem tehettem róla. Egyszercsak ott voltál a forró fazék mellett és csak annyit láttam, ahogy nyúlsz felé…
– Én emlékszem mindenre. Elmeséljem? – az asszony kétségbeesetten nemet intett a fejével. Képtelen volt megszólalni. De a lány folytatta. – Emlékszem ahogy rémülten tépkeditek le rólam a ruhát…
– Nem emlékezhetsz. Másfél éves sem voltál.
– Apám tartott hátulról, miközben levágtad rólam a nadrágot… így volt, anyu? Emlékszem az arcodra, és nem értettem, miért vagy olyan rémült… csak percekkel kés?bb kezdett fájni, de hidd el, inkább érezném azt a fájdalmat egész életemben, cserébe a te egészséges b?rödért… miért nem te égtél össze, anyu?
Az asszony döbbenten nézett rá.
– Nem érted? – kérdezte újra a lány. – Miért nem te égtél meg? Neked úgyis mindegy lenne. Te már évek óta nem élsz… elástad magad, amióta apa elment… vagy már azel?tt. Neked mindegy, mi van a ruhád alatt. Tegyél csodát, anyám! Tedd helyre a dolgokat, amiket elrontottál! Add vissza az egészséges b?römet!
– Nem tehetem. – szólt az asszony. – Már nem…
– Akkor add legalább add vissza a hitem az élethez… – a lány könyörg? hangja kiúszott az esti félhomályba és elrepítette egy kósza szell?.

Két szempár bámulta egymást megoldást keresve egy ócska konyhában, egy lakótelepen.
Megváltást, feloldozást vártak mindketten… de sebek nélkül már egyikük sem élhette túl.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.