Zatykó Zoltán : Pünkösdi Nefelejcs

Ezt írták rá. Pontosan ezt.
Május volt, és azon a napon történt minden. Pontosan azon a napon.
Ami eleinte csak rémálom volt, az most egyre közelebb érkezett. Ma, most, minden más volt. Igaz, az utóbbi időben sokkal rosszabb érzések kerítették hatalmába, mint régebben, de a mai nap különösen tele volt feszültséggel, nyomással, a harag és szeretet összekuszálódott masszájával, bizonytalansággal és dühvel. Egyre erősebb és több dühvel. Gyűlölettel.
Érezte. Érezte a zsigereiben, a benne áramló vérben, a fényben és a sötétségben, a hangokban, a szitkokban, a kacajokban, a mámorban, a fájdalomban és mindenben, ami körülvette, ami körülötte zajlott és távolba folyt, mint a Tisza vagy a Maros. Talán reggel lehetett. Már ezt sem tudta felmérni pontosan. A fények és az árnyak többé nem árulkodtak.
De érezte. Érezte, és egyre jobban félt attól az ismeretlentől, attól a sosem látott, sosem szagolt, sosem tapintott valamitől, ami ott várja őt. Csak vár és vár. Nem lehet most már menekülni előle. Nem lehet hátat fordítani és egyszerűen megszűnni. Nem lehet semmit tenni. kleit néhányszor görcsösen összeszorította, megtornáztatta ujjait, megfordult. Nem tehetett többet. Nem tudott többet tenni. Olyan volt ez, mint egy börtön, mint a négy fal között. Bár kezdetben teljesen más volt. Mintha minden megmérgeződött volna lassankint, mintha méregben úszkált volna és az szét akarta volna feszíteni mindenét, csakhogy pusztítson. Csakhogy megölje őt. Az a valami a halálát kívánta.
Az a rohadt nikotin, az volt az oka. Meg a pia. Nem tudott ellenállni egyik nap sem. Hiába szorította össze ajkait, hiába fordult el, a méreg mintha egy csövön keresztül folydogált volna belé napról napra egyre közelebb férkőzve az agyához. Torznak érezte magát. Nyomorultnak és torznak.
Nem beszéltek hozzá. Egy tárgy volt. Mindeni teherként látta őt. Egyedül maradt. Egy rossz ómen, aki nem kaphatott sajnálatot. Egy nyavalyás kolonc, egy kullancs, aki más vérét szívja, más húsát eszi, egy pióca, aki rátapad bárkire és meglékeli.
Elfáradt. Belefáradt már ebbe az egész kínlódásba és csak a pillanatot várta, ami közeledett. Minden szívdobbanással közelebb ért. Indulni akart azonnal, felkészült. Erőt vett magán és nekirugaszkodott.
Iszonyatosan hosszú időnek tűnt az egész. Pedig nem volt több, mint egy óra. Soha nem élte át. Először nehezen ment, nem tudta, hogyan kezdődik majd el. Mintha egy medence fogságából akarna a felszínre törni, hogy végre vehessen egy nagy levegőt, hogy kiköpje a tüdejébe áramlott vizet, hogy szétázott bőrét megszáríthassa és felordíthasson: ÉLEK!!
De ez nem ment ilyen egyszerűen.
Mintha kitépték volna, mintha egy teljesen más világba lépett volna át, reszketni kezdett, tüdejét tüzes karmok hasogatták mindenfelé, és úgy érezte, összeomlott benne valami, valahol. Hirtelen fény, a vér édeskés íze, jeges érintések, és az a düh. A felgyülemlett és felfokozott düh. Gyűlölet!! Gyűlölték őt, és ő is gyűlölt mindent. Ennek nem kellett volna így lennie. Talán valahol máskor, más időben más lett volna ez az egész. Nem lett volna gyűlölet. De most már késő. Itt van, és érzéketlenül veszi körbe a kegyetlen érzelem.
És most hirtelen azt érezte, hogy végtelenül gyenge és kiszolgáltatott mindennek. Akarata cserben hagyta, végtagjai irányíthatatlanná váltak, nem engedelmeskedett a teste, szinte idegenül függtek rajta kezei és lábai. Felordított. Nem figyelt rá senki talán egy percig, azután hirtelen sötét lett. Fejére, szájára, és az egész testére valami furcsa dolog tapadt. Kidugta a nyelvét, érdes anyagot ízlelt, aminek nagyon kellemetlen szaga és íze volt. Újra érezte az a ringató érzést, amit eleinte, de ez nem nyugtatta meg, ez most rosszat jelentett, ez talán az a rettegés, amitől tartott. Gyomra összeszorult, testét hidegség és szaggató érzés járta át, nem volt kedve mozdulni, ordítani, semmit nem akart tenni már. Feladta. Sodródott a sors akaratával.
Idegen zajok jöttek. A méreg hatni kezdett benne. Ami eddig felgyülemlett, az most elkezdett pusztítani és gyilkolni. Éhes volt, de ezt most legyőzte a félelem. A ringatózás megszűnt, dereka alatt nyirkosan jéghideget és keményet érzett, teljesen más volt, mint azelőtt.

Egyedül volt. Teljesen magányosan, és ezt most biztosan érezte. Eltőnt az eddig valamennyire ismerős érzés, illat, langy, helyét átvette az a sötét és hideg állapot, ami elgémberítette kezeit, már nem tudta ökölbe szorítani. Feküdt mozdulatlanul, és érezte, hogy mindjárt vége ennek a kínlódásnak. Már nem érezte a lábait sem. Átjárta csontjait a hideg, szíve egyre lassabban vert, majd megállt. Az utolsó lélegzet elhagyta tüdejét, már nem fázott, már jobb volt minden.
Hirtelen fényt látott a rátapadt anyagon keresztül. Először egy kis pont volt, ami lassan közeledett, de végül beterítette teljesen. Lebegni kezdett, és érezte, hogy most már jobb lesz. Sokkal jobb, mint eddig. Megérkezett.

A kórház lépcsőin találták meg azok, akik segíteni tudtak volna rajta még időben. Csak az ajtó választotta el a megmeneküléstől. Ott nem fagyasztotta volna meg a hideg. Ott nem.
Az éjszakai műszakos nővérek találták ki az egészet. Aznap ünnep volt, pünkösd ünnepe, és a virágnevet egyszerűen csak hozzácsapták ahhoz, mert hát valahogyan dokumentálni kellett őt, dokumentálni az esetet, ami nap mint nap megtörténhet, és meg is történik.
Pünkösdi Nefelejcs. Jól hangzott. Jól hangozhatott volna. De már nem fog soha sehogyan sem hangozni. Soha többé. Soha.
Pünkösdi Nefelejcs. Élt néhány órát.
Ezt írták rá a fejfájára. Pontosan ezt.
Mi nem felejtünk. Mi nem.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:38 :: Adminguru
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája