Nehány százezer év alatt a Föld benépesült ezekkel a fura lényekkel. A hordák állandóan vándoroltak — biztonságos életteret keresve — és így vagy úgy elpusztították egymást, avagy egyesültek nagyobb közösséget alkotván. Közben a fajuk alakult, formálódott, mind újabb tulajdonságokkal gazdagodtak. Az első fán lakó majomemberek csak az őserdők mélyén éltek még darab ideig, majd teljesen kipusztultak. A neandervölgyi ősember volt az a faj, amelyik a leginkább alkalmazkodott a környezethez. Ezek már nem csupán a készen talált husángokat, köveket használták, hanem maguk is készítettek különböző fa- és kőeszközöket, melyekkel felvehették a harcot a környezettel. Képesek voltak „gondolataikat” közölni egymással, mozdulatokkal, mimikával és hangokkal. A hordán belül kialakult egyfajta hierarchia és munkamegosztás. A legerősebb hím járt mindig elől, a zsákmányból is ő vette ki legelőször a részét. Volt aki a vadászathoz értett a leginkább s volt aki az ehető növények gyűjtésében tüntette ki magát. Egyre több mindent találtak föl, így a hideg ellen állatbőrökbe burkolóztak, a vizet üreges faedényekben szállították, az elejtett vadak húsát a napon tartósították. Mind kevésbé voltak kiszolgáltatva a környezetnek. Föl tudták mérni, melyek azok az állatok amelyekkel sikeresen vehetik föl a versenyt a vadászatok során, s melyek azok amelyekkel nem. Később a náluknál százszorta nagyobb mamutot is legyőzték, nem a testi erejükkel, hanem a gondolat erejével. Erre más állat nem volt képes.
ő megelégedve élte meg, hogy a gondolat termékeny talajra hullott.
A neandervölgyi ősember terjedt el leginkább az eurázsiai kontinensen. Megismerte a tüzet, fa, csont és kőeszközöket készített, állatbőrből varrt ruhában védekezett a hideg ellen, barlangban lakott, aminek a falain festett képekkel örökítette meg a történéseket. A közösségekben a vezér mellet megjelent a varázsló, aki a horda szellemi atyja volt. A többiek számára megmagyarázhatatlan dolgokat vitt végbe. Összegyűjtötte az elődök tapasztalatait, s ami fontosnak bizonyult, fölhasználta a mindennapok küzdelmeiben. Több-kevesebb sikerrel harcba szállt a véletlennel, megpróbálta befolyásolni azt. Gyógyította a sebeket, betegségeket.
Igen hamar tudatosult, hogy a környező világ nem csak az érzékelhető környezet, hanem kell lennie valaminek, vagy valakinek, aki a látható, érzékelhető mindenség mellet, vagy fölött áll. A varázsló — aki egy idő után más munkát nem végzett, „csak” gondolkodott — állandóan kereste a kapcsolatot a fennvalóval, hogy a segítségét elnyerje. Azt nem tudta, hogy őbenne lakozik, saját magának ugyanúgy része, mint az egész világnak. A közvetlen kapcsolat szétvált ugyan, de létezett. A találkozás nem jöhetett létre, mivel távolodtak egymástól, mint minden más a világmindenségben.
A gondolkodás gyökeresen megváltoztatta az új fajt, persze ez esetben is olyan áron, hogy az előző tulajdonságait elveszítette. A szaglása, fizikai ereje kisebb lett, a betegségekkel szemben védtelenebb volt, de ezeket a hiányosságokat tudása révén képes volt korrigálni. Szellemének fejlődésével egyenes arányban tökéletlenedett a teste.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
