A csúcs

Végre nekiindult.

Telve erővel, ambícióval, meg nem állíthatatlansággal.

Biztos volt benne, hogy fölér.

Miért ne érne?

Föl volt vértezve erővel, ismeretekkel, szereléssel, ambícióval.

Az első napon nagy utat tett meg. Lenézett, és játékházakat látott alant. Törpéket a völgyben. Magát — ezekhez képest — egyre nagyobbnak tartotta. Onnan nézvést, nagyobb is volt. Azok őt látták alig. De ő fönnebb járt.

Megpihent alkonyattájt. Elégedetten hajtotta álomra fejét.

Reggel nyakába szakadt a zivatar. Összegömbölyödve várta, hogy odébbálljon, tudta nem tart örökké.

A napi penzuma kútba esett.

Késésbe került.

A kinézett sziklaormot nem érte el. Kissé lennebb, egy meredélyben vert éji szállást magának. Tüzet rakott, s készülődött a holnapra. Behozza majd, az aznapi lemaradást. Hangokat hallott közeledni és imbolygó fényeket a hegy oldalából felé tartva. Jókedvű társaság bontakozott ki a homályból.

— Egy remete? Vagy jeti? — olvadt röhögésbe egy harsány kérdés. Odaérvén, kopogtak a szikla szélén:

— Szabad?

— Kerüljetek beljebb — válaszolta.

— Ti is a csúcsra tartotok? — kérdezte.

— A csúcsra? Oda minek? — válaszolt kérdéssel egy hullámos hajú ifjonc.

— Itt bulizunk, nem ugat belénk senki, szabadok vagyunk.

— Szabadok? S, ha a bulinak vége? Visszatértek a völgybe? Ott nem lesztek szabadok újfennt.

— Nem az számít, hanem hogy most azok vagyunk.

— Fene tudja, én megyek tovább, s mindvégig teszem, mint tennem kell.

— Föl a csúcsra? Te meghibbantál! Minek? Beszarsz, míg odajutsz!

— Meglehet, de elérem, s ott egymagam leszek, fönnebb, mint bárki.

— Jó utat! — mondják kórusban, és egy laposüveget körbejártatván, továbbálltak.

 

Nekik lenne igazuk? — mormolta magában, majd bevackolva magát a hálózsákba, álomba szenderült.

Másnap éles fénnyel tűzött szemébe a hajnali napfény. Nem tudta először, hogy hol van. Kinyújtott kezével kereste a megszokott csergőórát, de egy csomó csergő avarba nyúlt legott. Szedte gondolatait össze, s helyezte el magát az ébredésben.

Tovább!

 

Egyre meredekebbé vált az ösvény — mi több — lépései nyomán, kövek gördültek alá, rémes robajjal.

ő csak fölfelé nézett, nem törődött, mi alatta történt. Napszállatra egy fennsíkra ért, ez megnyugvással töltötte el. Fölverte a sátrat, majd körbejárta kisded táborát. Tűzrevalót keresett. A száraz gallyakat szedvén, a kezébe éles fájdalom szúrt, mint egy tőr.

Kígyó marta meg.

Tudta, ideje nem sok.

Zsebébe nyúlt, s kését kinyitotta.

Fogát összeszorítva vágott a marás körül, mélyen kezének húsába.

A sebből dőlt a vére, melyre ajkát tapasztva szívta az undorító keserédes, sűrű folyadékot.

Elhányta magát, de szítta tovább, míg alább nem hagyott a bugyogás. Bekötötte a sebet. Visszament a sátorhoz, és aléltan dőlt le. Azonnal hagymázos álomba zuhant.

 

Szobájában ébredt, meleg volt és a megszokott szagok. Nyújtózkodott és rutinos mozdulattal bújt kitaposott papucsába. A konyhában várta a remegős rántotta, melyet csak otthon ehetett. Édesanyja szeretete vonta körül, míg evett. Melegség töltötte el egész valóját.

Beletespedt e langyosságba.

Nem mozdult, nehogy hullámok zavarják meg ezt az embrionális érzést.

Tespedt sokáig.

A langymeleg kezdett elviselhetetlenné válni.

Fulladt.

Pólóját leszakította magáról.

Kirohant az ajtón, szembe a hófúvással.

A sátrat letépte az orkán.

 

Gyors leltárt készített a vihar után. A sátra leamortizálódott nagyon. Néhány holmiját elvitte a szél, de nagyobb baj nem történt.

Összeszedte magát, és indult tovább fölfelé. A havária után leszakadt faágak, kődarabok nehezítették az útját.

Fölnézett, és vágyakozva kereste a csúcsot, de a felhők eltakarták a szeme elől.

Először volt olyan érzése, hogy talán nem is létezik, s fölöslegesen strapálja magát.

Jobb lenne visszafordulni.

A langy-meleg otthonba.

De már az is valószínűtlenül távolinak tetszett.

Összeszorított foggal haladt lépésről lépésre.

Fáradni kezdett délutánra. Eddig bírta jól a terhelést, aznap merült ki teljesen estére. Összeesett szinte, mikor egy kisebb barlanghoz ért. Hatalmas zajjal surrogott körülötte egy denevércsapat, melyet fölvert. Félelemmel és undorral húzta össze magát.

A kimerültségtől nem jött álom a szemére. Egész éjszaka forgolódott. Félálomban lidérces látomások izzasztották le.

Tudott repülni, a világ legtermészetesebb módján. Az óceán fölött szállt egy sziget felé. A sziget reménykeltően hívogatta. Felé tartott, de a sziget egyre távolodott. A Nap lenyugodni készült a láthatár szélén. Az óriási vörös korongnak a felét, már elnyelte a víz. Tudta, hogy el kell érnie a szárazföldet még világosban. Zihálva kapkodta a levegőt. Egyre alacsonyabban repült, ahonnan nem is látta a szigetet már. Sós vízcseppek vertek az arcába.

Lucsogott az izzadságban. Nem tudta hol van, mikor fölriadt.

Odakinn hajnalodott.

Evett pár falatot, majd nekiindult.

Fáradtabb volt, mint mikor este lepihent.

Nagyot szívott a hajnali éles levegőből, erőt vett magán.

Tovább a csúcsra!

 

Az ösvény egyre, szűkült és meredekebbé vált. Zihálva vette a levegőt. Minden lépés fájdalmat okozott. Nem nézett föl, csak a lába elé. A tehetetlenség vitte, nem más.

Miért indult?

Mi várja fönn?

Mit győz le? Nem kérdezte magától. Csak gépiesen ment tovább.

 

Menni kell!

Gondolkodni már nem.

Csak menni, egyre csak menni!

Meglátni a csúcsot!

Fölérni!

Azután vége.

Akkor már nem számít semmi!

Le kell győzni, nem megállni!

Menni kell.

 

Vonszolta már csak magát, de ha lassan is, haladt előre. Egy kiszögelést kellett elérnie, ahonnan már csak pár lépés a csúcs. Körmeivel kapaszkodott, húzta, vonta magát.

Föltornázta magát a kiálló sziklára.

Összerogyott.

Utolsó erejével fölnézett a csúcsra. Sűrű szürke felhőbe burkolózott a hegytető.

Mozdulni sem bírt.

Majd holnap!

Majd… hol…

Majd…

31látogató,1mai

Szerző Verő László 84 írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére.

7 Komment

Hagyj üzenetet