–Még most is álomnak érzem, ha visszagondolok arra napra. Pedig így történt -megtörtént! Egyetemisták voltunk, és jó haverok évek óta. Egyszer András, azt kérte: nézzük át együtt a szigorlati tételeket, pár napunk van már csak a vizsgáig¦ Fel is mentem a srácokhoz, gondoltam: most is tanulnak (vagy tévéznek, számítógépeznek, heverésznek egy rakáson), szokás szerint. sszejöttünk gyakran, én voltam mindig az ügyletes könyvári felelős a csapatban. Ákos és Zsófi együtt jártak, Balázsnak egy másodéves barátnője volt. András és Tamás együtt tűnt el néha¦ mentek a lányokhoz a kollégiumba. Tartósan nem jártak senkivel. Aztán egy idő után Tamás már csak egyedül ment.
Andréáť ahogy mi hívtuk – meg elütötte egy-egy tréfával a dolgot. Egyre többet beszélgettünk, lassan mi lettünk a megbízott sétálók ( azaz, amikor a párok magukra akartak maradni, s kellett a másik, üres szoba ), mozizók, koncertre járók¦Kapcsolatunk nem volt heves kirobbanás: én szerettem bele előbb Andréba Kedvelt mindig, de ölelésnél, csóknál nem vágyott többre. Illetve azt hittem¦ Addig a délelőttig. Mert legnagyobb meglepetésemre egyedül volt a lakásban. Sőt, úgy fogadott, mint aki készül valamire: sötétítők elhúzva, ágya bontva. Kávét hozott szokás szerint, előszedte a tételsort – de a kidolgozott tételeket nem ám–, az asztalra dobta és átölelt hevesen. Akkor vallotta be először, hogy már rég óta szerelmes belém: nem bírja tovább! Repülni tudtam volna olyan boldog voltam és őrült szerelmes-
Múlt az idő, lebegtünk a fellegekbe, lassan sötét lett. Én szólítottam meg a józanabbik (agy)féltekémet. Kértem Andrét, tegyünk rendet, mert hamarosan itt lesz Ákos is. Csoporttársunk, tételt húz holnap ő is!
Érzésem beigazolódott. Meg is jöttek Évivel. (Lecserélte Zsófit már akkorra.) André elaludt. Még ugrattak is: megtornáztattad a barátunkat? De ennyire? És harsogott a szoba kimondhatatlanul a vidám, jókedvű, tréfáktól röpködő kacajtól. A helyzetet kihasználva: angolosan távoztam. Találkozunk reggel sebaj – gondoltam, és futottam a villamos felé.
Ülőhely nem volt, de mit számított! Tudomást sem vettem róla – a nagy, zökkenős kanyarig. Nem éreztem semmit, hasamhoz kaptam mégis: Adri! Itt vagyok kicsim, suttogtam félig hangosan! Ne félj! Aztán megdöbbentem: mi ez? Megőrültem? Honnan veszem, hogy ketten vagyunk? És miért lennénk, mikor Az orvos is megmondta, hogy az elváltozás miatt soha nem lesz babám! De csak erősödött, erősödött a tudatalatti érzés. Leültem egy megüresedett helyre. Boldog voltam és nyugodt! A Metrón meg már biztosan TUDTAM: Adri velem van!
Adrián! Ha létezne is ő valamilyen csoda folytán, honnan veszem, hogy fiú?-vitatkoztam önmagammal. De az érzés csak-csak erősebb lett! Fiú és kész!
Kifáradtam – zártam le az ügyet. Nem volt elég hetekig tanulni (is)? Ám mégis úgy bújtam ágyba, mint a kismamák. Lassan , kényelmesen-, hogy jó helye legyen az én édes kis babámnak! Gondoltam: egy jó nagy alvás, aztán el is fejeltem az egészet. De csak gondoltam-akkor. Reggel az volt az legelső eszmefuttatásom: hol tart is most Adri a megtapadás folyamatában. Hiszen teljes énemmel éreztem: él, van, létezik! Menjünk vizsgázni ugye? Mondtam neki, mint aki megzavarodott, aki csak egy képzeletbeli lényhez beszél És mentünk-hárman: mi vállaltuk, hogy kezdünk, azaz indulunk elsőként. André alaposan belehúzott?, (el sem olvasta azt a tételt), nekünk viszont sikerült: jó osztályzatot kaptunk. ( Jó ég! Már kettesben megint…) Aztán a folyosón vigasztaltam a szerelmemet, hogy egy hét elég sok idő, segítünk felkészülni az utóvizsgára.
–Segítetek¦ ismételgette szomorúan. Hogyan? Ákos és Balázs végeztek, hazautaznak. Tamásnak csak jövő héten lesz vizsgája, de ő másból készül! Én meg hallgattam. Mert nem úgy értettem, hogy a fiúkkal, hanem a fiúnkkal¦ Megdöbbentem. Megint? Lehet, hogy mégis valami baj van? Elhatároztam, hogy itt és most pont: nincs tovább! Délután hazautaztam pár napra. André ott maradt egyedül egy halom elnyűtt tétellel, jegyzettel ( amit a többiek odaadtak) és egy rakásnyi könyvvel.
Otthon örömmel foglaltam el a saját ízlésem szerint összevariált? szobámat,
elnyújtózkodtam a széles, puha ágyon¦És katt: mit kérdeztél drága babám? Hova tesszük az ágyadat? Az ablak elé, ott levegős, tágas¦ Riadtan ugrottam fel. Orvoshoz kell mennem, de itthon nem szólhatok senkinek! Aztán meggondoltam magam. Nem megyek. Mit is mondhatnék úgy mégis? Hogy azt képzelem gyermekem lesz? Azt fogja mondani a doktornő: hát az előfordul kislány! Maradtam. És hallgattam. Adrival meg csak beszélgettün, beszélgettünk hang nélkül!
Hét végén eljött André. Szüleim a nappaliban szállásolták el, percekig tudtunk csak kettesben maradni. Nem tudtam megbeszélni még vele sem! (Mert most aztán tényleg tanultunk, mint a szorgalmas kisgyerekek!) A következő alkalommal meg már nem is akartam!
A harmadik héten mentem el orvoshoz. (Féltem a tesztet megcsinálni otthon. Persze, hogy észrevegyék! Még mint nem? Ez a mi titkunk volt elvégre…))
Elsőként a nőgyógyászhoz mentem: nevetett, viccelődött, célozgatott¦Reggel a laborvizsgálatok jöttek Ĺľbiztos, ami biztos? alapon.
Egy napfényes délután mentem vissza az eredményért: POZITÁV volt!
Csodálatos 7 hónapot éltünk meg így együtt! Előadásokra, gyakorlatokra jártunk, jöttünk-mentünk, utaztunk panasz és gond nélkül! Nem érdekelt senki csak ő! Meg is beszéltünk mindig mindent! Eljött a következő félév. 4 vizsgával végeztünk (előrehoztam természetesen), de az ötödiket már nem tudtunk megvárni. Oda már egyedül mentem: a világ legboldogabb (fiús) édesanyjaként.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:12 :: Adminguru
