Kiss Jánosné : TITKOK KERTJE

Felnőtté válásom története

Manapság egyre gyakrabban jutnak eszembe gyerekkorom nyarai.
Előttem van, szinte látom nagyanyám balatoni házát: a tóig benyúló hosszú-hosszú kertet – mesebeli Paradicsom – melynek kikövezett útját dúsan termő málnabokrok szegélyezték; érzem a hatalmas gyümölcsfák árnyékában habzsolva elfogyasztott harsogó alma vagy zamatos barack ízét; hallom a víz csobbanását a tóparti köveken, aztán nagyanyám ebédhez szólító hangját, s én gondolatban szaladok felé… Megölelem; érzem rajta a tisztaságot, amelyet soha nem járt át az öregekre jellemző, fáradt, nehéz szag.

Kora hajnaltól késő estig nyargalászhattam kedvemre, egyetlen célt szem előtt tartva: kifacsarni a szünidő minden egyes napsütötte, értékes percét, hogy majd néhány héttel később, az iskolaköpenyes fegyelemben legyen mi emlékeztessen a gondtalan, napolajillatú szabadságra.
A nagyanyámnál nekem mindent szabad volt… kivéve egyet. Megtudni, mi van a repkénnyel befuttatott kőfal mögött, a kert végében. Kicsi vagy még hozzá – szólt nagyanyám intése és istenem, mekkora kín volt ez a kíváncsi gyermeklelkemnek: önmagában a tudat, hogy mindössze egy kulcsrazárt kapu választ el életem nagy rejtélyétől, a TITOKTÓL…
Hány és hány estét álmodoztam a kőfalon túli világról, ahová a legkülönfélébb csodákat képzeltem: kinccsel teli ládát, amiért kalózok gyilkolták egymást, vagy szuperszónikus űrhajót, amelyet talán csak a régen halott nagyapám tudott vezetni, máskor pedig azt gondoltam, hogy a kis kert parányi tündéreket rejt, akiket ha megtalálok, teljesítik minden kívánságomat…
Érdekes módon mégsem mertem faggatni a nagyanyám, aki egyébként sokat és szívesen mesélt, ha kértem. Leginkább a nagyapámról, akit annyira szeretett és azokról az időkről, amikor még a dédszüleimmel éltek ebben a házban, anyám születéséig. Sok türelem és tapintat kell, ha több generáció lakik egy fedél alatt – szokta mondani enyhe mosollyal a szája szegletében.
Igazából engem mindez nem érdekelt.
Én csak azt akartam megtudni, hogy mi van a titkos kertben, a kapun túl…
Az emlékeim… mondta egyszer nagyanyám – csak egyetlen egyszer, mintegy véletlenül – aztán soha többé nem beszélt róla.

Évekkel később eltemettük.
Csendben történt: éjjel, álmában… egyszercsak eléállt és elvitte egy kérlelhetetlen angyal.
Hosszú gyászmenet kísérte és nekem – emlékszem – egyre csak az járt az eszemben, hogy talán éppen most találkozik nagyapámmal a mennyország egy kis félreeső szegletében…
A szertartás után visszamentünk a házba, s furcsamód akkor lett súlya a hiányának; azt hiszem, a szék karfájára terített kardigán látványa sokkolt leginkább: az elárvult ruhadarab néma várakozása.
Kifordultam az ajtón és csak szaladtam, szaladtam a frissen metszett málnabokrok szegélyezte úton, ahol annyi gondtalan percet töltöttem valamikor, egy másik időszámításban, egy másik bolygón… Kétségbeesetten kapaszkodtam az állandónak tűnő dolgokhoz: a gyümölcsfák, a stég, a csendes tó látványa… a repkénnyel befuttatott kőfal… a mindig kulcsrazárt kapu, ami most félig nyitva volt… nyitva… A kapu nyitva volt!

Életem legfurcsább pillanatai voltak, ahogy közeledtem a kőfal felé… éppen azon a napon… kamaszkorom legszomorúbb napján.
Hányszor de hányszor fantáziáltam erről addig a percig: a vad indákkal benőtt kiskert titkos ösvényeiről, a varázslatos kincsekről, amelyek nagyanyám féltve őrzött emlékeit idézik.
Beléptem, és egyszerre mindent megértettem.
A titkos kert kicsi volt és gondozott – nagyanyám kedvenc növényeit ültette ide – és én rájöttem, hogy ő gyakran járhatott itt.
A kert közepén egy gyönyörű, bagolyfejes kőpad állt, mely hozzáértő kezek munkáját dícsérte, s belevésve a felirat:

Készült a legszebb, legtitkosabb együtt töltött órákért. Szeretett hitvesemnek 1946-ban.

Ez volt hát a szemérmesen őrzött titok.
Nagyapám egyetlen, szerelmes, halhatatlan emléke.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:38 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.