…
Odalent, a kórház kazánházában azonban már nem volt ilyen lírai a hangulat.
Herbert Johnson, a fűtők és karbantartók megbízott főnöke bosszúsan állt az egyik beosztottja előtt.
Alacsony, keskeny ember volt, apró, rövidlátó szemein vastagkeretes szemüveggel, ami mögül mérgesen hunyorgott fel az emberére. Jogosnak érzett dühe szinte felemelte, ahogy a vele szemben álló férfira nézett, aki egykedvű fintorral hallgatta főnöke szidalmait, miközben azon gondolkodott, hogy képes lenne-e egyetlen karsuhintással agyoncsapni… már nem fiatal – tudta jól – de bizisten agyoncsapná.
Herbert Johnson is tisztában volt ezzel, amit mi sem bizonyított jobban, mint, hogy percenként törölte izzadt tenyerét a ropogósra vasalt kék köpenyébe. Ez volt az a varázslatos kék köpeny, ami megkülönböztette őt a többiektől: feljogosította arra, hogy bármikor üvöltsön bárkivel, ha lazaságot vél felfedezni a rendben, amire kényesen ügyelt. Egyszemélyes hatalom volt ez, Johnson életének munkája, és igyekezett ezt minél gyakrabban hangoztatni. Ropogós, kék köpenye tette őt erőssé és bátorrá, hogy még ezzel a sunyiképű öreggel is mert kiabálni, akitől titkon azóta rettegett, hogy felvették az intézménybe. Több éve kénytelen elviselni az öreg rossz leheletét, ahogy unottan az arcába ásít, a furcsa fényt a szemében, ami semmi jót nem ígér és most az engedély nélküli kimaradozásait, amiről nem hajlandó számot adni…
Évek óta leste az alkalmat, hogy végre kirúghassa ezt a férget, akit éppen annyira gyűlölt, amennyire rettegett tőle.
Most azonban itt vannak a többiek is – nézők az arénában – tanúk, beosztottak, akik főnökük mellett állnak, hiszen függnek tőle; itt a kazánházban ugyanis Herbert Johnson a rettegett, mindenható úr.
Nézte a nála jóval magasabban figyelő szempárt – egy kígyó szemei – de sajnos nem látta benne azt a félelmet, amit fenyegetései alapján joggal elvárt volna: vagyis, hogy megszégyeníti, kirúgja és megsemmisíti, méghozzá olyan ajánlással, amellyel ezen a bolygón már soha többé nem kap állást sehol…
Szinte kézzel tapintható volt az emberek izgalma – lehettek vagy harmincan – ahogy várták, hogy végre elintézze az öreget, akitől a többiek is megmagyarázhatatlan okból rettegtek, pedig soha nem bántott senkit, mégis… ugyanis a szeme… volt valami állandó fenyegetés a szemében, ami csendre intett mindenkit.
Johnson érezte, hogy most le kell számolnia az óriástermetű öreggel, és ezt akarják a többiek is. Ezzel egycsapásra és örökre megszerezné a rajongó tiszteletüket. Már-már hallotta a néma kiáltást: Intézd el, Herb! Csináld ki, Herb! – szurkoltak a kék köpenynek, és ő nem akart nekik csalódást okozni…
…
Mrs. Agatha Johnson nagytermetű, rengő húsú asszonyság volt, hatalmas méretű, hófehér mellekkel, amelyeket reggelente gondosan nylon melltartóba gyömöszölt, s amitől a nap végére édes-szúrós, fáradt szagot árasztott. A szomszédaival soha nem állt szóba, főleg, mióta fülébe jutott, hogy azok gyakran nevetnek rajta ízes, skót akcentusa miatt. Megvolt ő a pletykás szomszédok nélkül is… mégis, néha olyan jó lett volna szólni valakihez…
Agatha Johnson ugyanis egy borzasztó magányos asszony volt.
Ura és parancsolója – aki húsz éve uralkodott rajta – általában csak a csillagok feljövetelével érkezett haza. Ezért Agatha gyakran könnyezve gondolt vissza a gyönyörű skót legelőkre, ahol anyja érlelt sajton és lány kenyéren nevelte fel, és ahonnan egy Herbert nevű fiatalember kedvéért költözött fel erre a London nevű sakáltanyára, ahol soha, egyetlen percig nem volt boldog… Sok-sok évnyi magányos és megalázó szolgaéletét leginkább az a tény keserítette meg, hogy férje határozottan tiltakozott, hogy gyereket szülhessen, akinek a sarjadása körüli teendők legalább előzték volna szomorú magányát.
Agatha ezért aztán egyszerre azon vette magát észre, hogy szinte betegesen várja az estéket, amikor egyedüli társasága, rettegve szeretett férje hajlandó szórakoztatni néhány barátságtalanul odavetett történettel, amely rendszerint a kórház kazánházában játszódott…
Mégis, férje volt az egyetlen, aki tudta Agatha titkát, amivel kordában tarthatta: a lényegében kimeríthetetlen szexuális étvágyát, amely a férfit éppen úgy mozgatta, mint asszonyát. Megszokott rituálé szerint, szertartásosan adtak a házasélet örömeinek, mindig ugyanúgy; Herbert szinte elveszett asszonya húsos combjai között, amelynek sikamlós völgyében néhány percre elhitte, hogy férfi még, tüzes csődör, aki vad lihegésre bírja hálás nőjét…
Agathanak azonban volt még egy titka: réges-régen nem várt már semmit ezektől az együttlétektől, mi több: halálosan unta őket. Pusztán jól esett neki a testi közelség, ahogy néhány pillanatig felidézte a mézeshetek vad érzelmeit, amelyeket azóta nyomtalanul kitörölt az idő. A kielégülés hiánya csendes szenvedést okozott neki, s beletörődött, hogy haláláig kénytelen lesz elviselni.
Mígnem történt valami…
Eközben a kazánházban Herbert Johnsont majd` szétvetette a düh.
Emberei a munkaidő végén csendben szétszéledtek, nem maradt ott más, csak az öreg – nyilván aznap ráosztották az ügyeletet. Előző napi vitájuk egy írásos figyelmeztetéssel végződött, és az ígérettel, hogy a legközelebbi alkalommal kirúgja.
Johnson sok rossz tulajdonsággal bírt, de egy biztos volt: értett a kazánokhoz, úgy ismerte ezt az öreg masinát, mint a tenyerét. A kazán volt az élete, ehhez értett a világon a legjobban és most határozottan érezte, hogy baj lesz…
Az öreg csendben tett-vett a gépek körül, csak néha állt meg, hogy piszkos körmeivel sercegtesse őszülő borostáját, miközben nagyon gondolkodott valamin… Ez a rossz szokása csak jobban felhergelte a főnökét, aki szikrázó szemekkel állt meg előtte:
– Hé, nem hallja, hogy magához beszélek? – az öreg lenézett rá. Herbert egy pillanatra visszahőkölt a tekintetétől, ami az örökös félhomályban még ellenszenvesebbé tette. Ösztönösen visszatekintett a kijárat felé, mintegy menekülési útvonalat keresve. Ezúttal nem voltak ott a kollégák, hogy bátorítsák – egyedül maradt ezzel a szörnnyel. Csak ők ketten.
– Maga nem hallja ezt a furcsa, sziszegő hangot? – kérdezte egy oktávval magasabban.
Az öreg belefülelt a csöndbe.
– Én ugyan nem.
– Pedig hallhatná. Túlnyomás lehet a kettes gépben… – Johnson megint pipa lett. – Talán valami dugulás miatt. Utána kell néznünk, mielőtt levegőbe repülünk. – hadonászott fenyegetően, majd egy piszkavassal végigkopogtatta a csöveket. Az egyik cső tompán puffogott, ahogy ráütött. – Ez az. Sejtettem… – mondta bólogatva. – Állítsa le az északi szárny rendszerét, aztán essünk neki. – utasította a férfit. – Az asszony már vár a vacsorával…
…
Agatha úgy szedte a lábát, ahogy csak bírta.
Nemrég fedezte fel ugyanis, hogy elfelejtett marhát venni vacsorára, pedig Herbert határozottan azt az utasítást adta, hogy marhát süssön neki.
Tudta jól, hogy a hentes perceken belül bezárja a boltját, és akkor ő ott marad hús nélkül… mit szólna hozzá Herbert? Ez a gondolat fagyos rémülettel töltötte el, ezért még jobban megszaporázta a lépteit…
Szerencséje volt.
Mire lihegve beesett a hentesüzlet ajtaján, már egy vevő sem volt.
A hentes – bár már megfordította a táblát – kedvesen beengedte. Agathanak nem sok dolga volt ezzel a tagbaszakadt férfival, de kedvelte, mert hasonlóan skót akcentussal beszélt és mindig a legszebb áruját adta neki. Eddig soha nem beszélgettek, de most – talán a megfordított tábla intim hangulata miatt – megeredt a hentes nyelve.
– Szép időnk van ma. – bökte ki zavartan, majd tétova mosollyal egy sor izzadtság cseppecskét passzírozott szét a homlokán.
Agatha megbűvölten nézett rá.
Egyszerre lett valami a levegőben, mintha pajkos tündérek rózsaszín, csillogó varázsporral hintették volna be a hentesüzlet késő délutáni mészárszék-hangulatát, s nevetve figyelnék őket a gondosan hűtött állati tetemekről. Még soha nem látta ennyire férfiasnak a hentest, de most hirtelen megkívánta, hogy beleharapjon a véres műanyagköpeny alól kidagadó hófehér bicepszbe.
– Délelőtt megint esett. – nyögte Agatha tétován. – A szokásos marhát kérem. – mutatott egy jókora csontos darabra, amit a hentes mindenféle megerőltetés nélkül, könnyedén szeletelni kezdett.
Mire felnézett, Agatha nem volt sehol.
Egy pillanatig nem értette a dolgot, aztán rájött, hogy az asszony nem ment el. Ott állt mellette a pult oltalmazó védelmében.
Elég volt egy pillantás az éhesen könyörgő szemekre és rögtön tudta mit kell tennie: húsvágó bárdját a pult faborításába állította, majd megragadta a nőt és hasra fektette a bárd mellé.
Nem vetkőztetett: ruhát tépett, majd a hatalmas melleket szétterítette a pulton, hogy kedvére markolászhassa.
Aztán olyan gyönyörökkel ajándékozta meg Agathat, amelyről soha nem is mert álmodni, ott, a fémes szagú húsok között, a hentespulton.
– Adjon már egy nagyobb piszkavasat! – üvöltött rá az öregre Johnson.
Mögötte állt és figyelte a rutinos mozdulatokat, ahogy szétszerelte az arasznyi vastag fémcsövet. Nem érezte magát túl nagy biztonságban, ahogy az óriási árnyék rávetődött.
– Patkányok. – mondta dühösen, mert nem először fordult elő, hogy felmásztak a csövekbe, melegedni.
A hosszú, kampósvégű botot bedugta a csőbe és rövid idő után érezte, hogy beleakad valamibe.
Puha, tompán csúszó hangot hallatott a tetem, ahogy húzta kifelé.
Aztán néhány pillanat múlva már elfelejtette, hogy az imént vacsorázni indult: a látványtól még az öreg is fintorgott, pedig látott már döglött patkányt életében. Ahogy a szőr feketén zsugorodva rásült a félig oszló testre, irdatlan bőzt árasztva… az állat riadt szemei szintén kisültek a forró gőztől; erre Johnson elfordította a fejét.
– Feldagadt a gőztől és dugulást okozott. – magyarázta, hogy elterelődjön a figyelme a hevesen rátörő hányingeréről. – Hazamegyek. – mondta – Szerelje össze a csövet és takarítsa ezt el… – mutatott a patkány földön heverő, szürkészöld tetemére.
Most, hogy hazaindult, a bátorsága is visszatért. Csak nem képzeli bárki, hogy hajlandó tovább foglalkozni ezzel az üggyelő
Az öreg csak nézte a tetemet és jól ismert, fájdalmas kattanást érzett a fejében.
-Uram! – szólt váratlanul a távozni készülő főnöke után.
Herbert Johnson meglepve fordult vissza a tiszteletteljes megszólítás hallatán. Annyira elcsodálkozott, hogy talán nem is érzett semmit az arcába csapodó piszkavasból, ami másodszorra koponyát tört, s aztán még százszor lesújtott…
Úgy hullott a földre, mint egy szalmabáb, keskeny, vézna teste szinte nem is puffant.
Ropogósra vasalt, kék köpenyén reggelre megszáradt a vér.
…
Boldogan fogta össze magán tépett ruháit, miközben mosolyogva hazafelé tartott.
Úgy érezte, hogy egyszerűen nem fér el a szívében ennyi öröm és boldogság. Nem akart most másra gondolni, mint az átélt, hosszú percekre és az eddig ismeretlen gyönyörök okozta elégedettségre.
– Asszonyom! – kiáltott utána egy érces hang, enyhe skót akcentussal.
Visszafordult.
A henteslegény rohant utána, kezében egy táskányi marhahússal.
– Ezt az üzletben felejtette. – lihegte.
Agatha először rá sem mert nézni, aztán mégis megtette.
– Köszönöm. – suttogta zavartan.
A járókelők megbámulták őket, de ezt észre sem vették.
A véresköpenyes hentes szemében soha nem látott melegség volt.
– Nem. Én köszönöm magának. – szólt és megszorította a nő kezét…
…
Részlet a szerző azonos cím? thrilleréből.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Kiss Jánosné
