Hideg, nyirkos falak közt vergödött lelkem eddig
Szívem ólomládába zártam örökre,
Nem volt fény se árnyék, csak a szürke
Monoton morajlással folyt felkavarodott életem.
De Te átöleltél s felnyitottad két szemem,
Ahogy szívem nehéz koporsóját
Lágy napsugárban boldogan sóhajt
Egész létem, s érzem Veled megnyugodtam.
Átnyújtom szívemet teljes egészében,
Vigyázz rá kérlek.
Cserébe semmit sem kérek,
Csak had legyek szemeid tükörképe.
Szavakká formálva érzéseim ponttá törpülnek,
Boldog sóhajt szívok a világból,
Melyet Te jelentesz nekem, hogy mindig hiányzol
Kimondva oly’ kevés, ahogy az is,
Hogy mindennél jobban Szeretlek