Hogy ki, mint fogja megítélni azt, amit magamból kiadtam, tudja a …
Valakinek majd egyszer tetszik, és nem veti meg a kacska rímeket,
megérti majd, hogy volt egy ember,
egy olyan ki rímekben vétkezett.
Minek is írnék, a nagy kiadók úgyse figyelnek,
a könyv ma már nem sikk, csak polcon porfogó,
minek a fejekbe annyi rím, ritmus…
a szószedet is csak foglalja a helyet,
többe kerül a nyomtatásnál a tinta, de kit érdekel…
Van az úgy, hogy az embernek a zsebéből csak papír kandikál ki,
szavakkal teleírt fecnidarab,
de hogy állampapírt ér-e eldönteni nem fogja a ma élő ember,
mert nem olvas, nem érdekli a maszlag,
hisz kit pénz hajt, csak pénzzel lehet gazdag.
Talán lesz belőlem egy könyv alji piciny szószedet, egy szösszenet,
és megérte könyvbe kerülni, hogy egyszer valaki
kiegészíti majd a rólam szóló wiki cikkeket,
mert megírtam egy-két összetákolt versnek hazudott szóhalmazt,
vagy elégiát?
na nem úgy, mint a nagy előd, és vizuális művész Hegedűs Mari,
kinek híre bejárta még a Franciák híres termeit is,
de a verse külön értelmezésébe mégse halt be még senki,
mert nem is akarják megérteni, megosztani.
A kortárs valahogy parlagon hever,
az irodalomba nem szántott új utat,
hiába próbálja újraalkotni magának az irodalmi műfajokat,
és a lehetőséggel élve teremti meg a slam-ot és vizualitást,
egy versbe rejti a dimenziókat, de ki olvassa?
Minek a szófosás?
De toljuk, nyomjuk, ki magunkból,
új sor kerül papírra, képernyőre,
vagy egy fadarab lesz az új rímek őre.
Mert dől belőlünk, hisz „nyelvében él a nemzet”
s nyelvelve nyelve fogjuk megőrizni
(fogom megőrizni és én is)
az anyanyelvet.
