A varjú

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

– Ki vagy te? – kérdem az állatot. Nem várok választ. A varjú felröppen, tesz egy kört, és leszáll a korlátra. Nézzük egymást. Nem merem elhinni, amit látok. Mintha Juli… a szeme, olyan ismerős. Próbálok józanul gondolkodni, de ez lehetetlen. A varjú ütemesen veri a korlátot, csőre szabályos ritmust kalapál, a korlát vasán. – Te jó ég, ez morzejel – kiáltok fel a meglepetéstől. A madár megretten, de látja, nincs semmi veszély, folytatja a jelek kopogását. Ismerem a jeleket, de már régen használtam. Visszakopogom neki, hogy „Ki vagy, honnan jöttél?”
– Nem tudom, ki vagyok. Nálunk nincs olyan, hogy ki. Mindnyájan egyformák vagyunk.
– Na, jó, ez baromság. A többiek is tudnak morzézni?
– Nem, nem tudnak – néz rám meglepetten.
– Akkor, te más vagy, mint a többiek.
– Miért pont Julira gondoltál, amikor a szemembe néztél? – kopogta a madár, és a rám nézett.
– Mert ő ugrott be, az ő arcát láttam magam előtt.
– A lelkiismeret? Lehet, hogy van adósságod, és még nem törlesztettél ennyi évtized után sem?
– Igen, ez valószínű.
– Én hírt hoztam neked róla. Juli tegnap este meghalt.
– Nekem erről tudnom kell?
– Feltétlenül. Ez volt a kívánsága.
– És te kitől kaptad az utasítás, vagy mit tudom én mit, hogy ide gyere, és emlékeztess rá?
– Neked ezt nem kell tudnod. A lényeg, hogy Juli üzent, te leszel a következő.
Akkor ugrik be, hogy a varjú a halálmadár. Akkor minden érthető. Jött, hogy közölje, itt az idő.
– Mennyi időm van?
– Amennyit akarsz. Te döntöd el.
– Ezt nem értem. Akkor miért vagy itt?
– Ne akard tudni – kopogta a varjú, és elröppent a fák felett, tett egy kört, majd elindult a tó fái közé, hogy nyugovóra térjen.

Fáradtan ébredek. Micsoda ostoba álom. Kávé, zuhanyzás. Nem frissít fel. Juli jár a fejemben. Az utóbbi években gyakran gondolok rá. Vajon, milyen lenne az életem mellette?

Julit hívom. Kikerestem a számát az interneten. Nem volt könnyű megtalálni.
– Haló, tessék, itt Szűcsné.
– Juli, te vagy az?
– Gábor, istenem, Gábor! Jó hallani téged annyi évtized után.
– De jó, hogy beszélhetünk. Amikor elhagytál, hónapokig csak bolyongtam Pestimre utcáin, de nem találtalak sehol. Nem vetted fel a telefont, nem akartál beszélni velem. Nagyon fájt, Juli. Szerettelek.
– Én is téged, te csacsi.
– Akkor miért?
– Emlékszel, amikor karácsonykor megkérdeztem, akarsz-e családot tőlem? Elváltál, otthagytad a gyerekeket, és én azt gondoltam, egy család lehetünk.
– Igen, még sírtam is, annyira meghatott a kérdésed.
– Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, el kell válnunk egymástól.
– De hiszen, annyi szép emlékünk volt. Te berendezted a nyári konyhát találkahelynek, én pedig télen, törött lábbal is kerítést másztam, hogy bejussak hozzád. A szüleid nem engedtek be a házba. Már elindult a válás, de volt még egy tárgyalás. Addig hallani sem akartak rólam.
– Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Szinte nap nem múlt el, hogy ne gondoltam volna rád.
– Akkor, miért.
– Mert nem szülhettem neked gyereket. Érted?
– Igen, értem. Később, évekkel később tudtam meg, hogy karácsony előtt azért nem találkoztunk, mert kórházban voltál, megműtöttek, és nem lehet gyereked.
– Itt volt nekem Pisti. Fel kellett nevelnem. Fájt, hogy nem tudok neked szülni.
– De szólnod kellett volna. Tudod, hogy mennyire szerettem volna veled élni.
– Igen, hibát követtem el. De hogy-hogy hívtál? Eltelt negyven év, és most jutottam eszedbe?
– Igen. Egy varjú… nem, butaság, álom volt az egész.
– Miről beszélsz?
– Tegnap egy varjú szállt a korlátra, és felismerhető morze hangokat kopácsolt. Nem, azt hiszem, megőrültem.
– Nem őrültél meg. Látod azt a fát, a kert végében?
– Igen.
– Nézd meg jobban. Mit látsz a tetején, a legfelső ágba kapaszkodva?
– Egy varjút.
– Igen. Ott van nálad, és vigyáz rád. Azt mondta, te vagy a következő, ugye?
– Honnan tudod?
– Mert itt is járt, és nekem is azt mondta.
– Tudod, ez mit jelent?
– Igen. De te is hamarosan meg fogod tudni. Tudod, mi bánt? Hogy feladtad. Három hónap elegendő volt, hogy feladd, és ne keress tovább. Ez fájt. Még egy képeslapot se kaptam a születésnapomra. Pedig vártam rád, te csacsi, évekig vártam, hiába…

A vonal megszakadt. Próbálom újra hívni a számot. Egy férfi veszi fel.
– Halló, tessék. Szűcs lakás.
– Bocsánat, Julit keresem. Az előbb beszéltünk, de megszakadt a vonal.
– Az lehetetlen uram. Juli tegnap este meghalt, nem beszélhetett vele. Maga nem Gábor, véletlenül?
– De igen, Gábor vagyok.
– Az ön nevét szólította, mielőtt eltávozott. Nagyon szerette magát.
A vonal végén csend, még hallom a férfi szuszogását, nehéz légzését.
– Örülök, hogy megismerhettem, Gábor – szólt a férfi a vonal másik végén, és letette a kagylót.

162látogató,1mai

Szerző Horváth János 154 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

22 Komment

    • Köszönöm, kedves Laci bátyám! A varjú nekem is a kedvenc madaram. A kutyámat mindig megszidom, ha megkergeti őket. Volt eset, amikor a menekülő varjú felrebbent, tett egy kört a kutya felett, és rárepült az ugató állatra, és csőrével betörte a koponyáját. Nem az én kutyám volt. Persze, nem ezért a kedvencem. 🙂

    • Kedves Avi! A varjak gyönyörű madarak. Minden nap látom őket, méltóságteljesek, és nagyon nyugodt állatok. Emlékszel az Arany balladára, ahol Rebi néni varjú képében a fára ül. Akinek azt mondja kár, nagy baj éri, és nagy kár. A varjú jelenik meg a Móra regényekben, és ül az ágya peremére annak, akit hamarosan elvisz a kaszás. Igen, ez egy igaz történet, attól hiteles, hogy a szerelem, még negyven év után is feldúlja a lelkem. 🙂

Hagyj üzenetet