Őriztem sokat
magamban a képet…
Mintha tegnap lett volna…
A hosszú kőút felett
száz éves fák összeborulva
rejtették az ég magasát,
a fény mégis
vidáman szűrődött át
az öreg fatörzseken,
hol zöldnek
ezrével lát most
emlékeimben az éden.
Összefonódva
bókoltak föld felett
a cserjék, a bokrok,
a sövénnyé nőtt
füves bozótok,
és az édes bogyójú ostorfák
nyújtózva méláztak,
szívemben őrzöm
terebélyes boldogságukat.
S a lepényfák sora…
Hosszú magvaikból,
emlékszem,
gesztenyefigura kapott kabátot…
Szerettem a ligetet,
a lankákat, az emelkedő partot,
a lélegző páfrányok
fénylő mosolyát,
a sétány mellett alvó,
ódon köntösű, bársonyos fát,
a kastélykerti tornyos tölgyeket
és a bükkfákat, a kőriseket.
Ott, azok közt jártam sokat,
magamba szívtam
árnyas illatukat,
ahogy a térdig érő
élénk, könnyű füveget,
ha sarló érte, frissen
töltötte be a teret.
Benne gyermeklelkem
sokat csavargott,
mit nem lehetett,
nekem mégis szabadott.
Keresztbe-kasul utakon
futva vittek lábaim,
néha két keréken
kerestem ábrándjaim.
Tura, fény, erdő és nevetés…
Oldalra nőt kőrisre másztam és
körbeöleltek a fák,
így volt enyém ez az egész világ.
Veresegyház, 2016. február 22.
Legutóbbi módosítás: 2016.02.26. @ 20:20 :: Válóczy Szilvia