XIII. A mágnás gyermeke
Pörög, perdül, perdül, pörög,
Lassul, oldalára hull,
A hold, a vágy, a képzelet
Csendcseppekké csitul.
Így múlt el minden.
Gyermekkora, a sok színes
Illat, eszme, vízió,
A fénylő vízen suhanás,
A hinni még, hogy hinni jó.
A horizont is oly fakó,
Elolvad, oldalára hull,
s egy fülledt nyári éjszaka
hajnal lesz – elpirul.
–
Ezerkilencszázkilencvenhét,
Hajnali három.
Mississippi, Louisiana, Egyesült Államok.
A mágnás oldalára fordul.
Szíve szabálytalan ritmusára
Őszes bajsza meg-megrándul néha:
Kint a gyárban most fordíthatják át
Az öntőformákat,
Lánya ugye nyomába szegődik,
S nem a kocsmákban múlatja már idejét,
A haszon, az idei haszon,
És elholt felesége szigorú pillantása
Szemhéja mögött,
Úgy lesz, ahogy akartad, drágám,
Gondolja még félálomban,
Majd újra horkolni kezd.
Arcára az ablakon beszűrődő vörös fénysugár
Már hosszú évek óta nem fest pírokat .
Egy parton ülő, mozdulatlan nőalak
Bámul farkasszemet a sárga tányérral
És ahogy haja mellől a fények bekúsznak
A hálószoba ablakán és a baldachinos ágy bézsét
Sárgásra festik, ő a Mississippi partján
Úgy érzi, forog vele a világ,
S vele perdül az aranyszínű érme is,
És csak ők ketten bámulják egymást merőn –
Rég tudják már, hogy mióta ilyen tébolyultan hull alá
Minden félbetört tiszavirág-éjszaka,
Mióta így hasít észrevétlenül a horizont sínei közé
A mindennapok fájdalomtalan, észrevétlen halála,
Már nem kerülhetnek egymás háta mögé.
–
Ezerkilencszáznyolvanckilenc.
Reggel tizenegy.
Nádasban bujkáló lidércek.
Egy mozdulat volt csak,
Ahogy a csónak végében
A napnak tartotta bronzfényű hátát.
A legősibb, sejtjeibe kódolt nőiség.
Pórusain a fény törése.
Ahogy haját hátrasimítja.
Ahogy gőgösen, alig tízévesen
A messzeségbe néz.
Egy mozdulat volt csak,
Míg bimbódzó nőiségén
Egyszerre fodrot vetett a mélyek nyögése
És gurgulázó hangon a partok felé vette útját.
Egy mozdulat volt csak.
Minden megváltozott.
Ártatlan mosollyal hagyja, hogy válla ívein,
A nap pupillájában háta mögött
Örök poklok öltsenek alakot a végtelenből.
–
Megöllek egyszer, ha föld az égre nyílik,
Titkos útjain ha végre megtalállak
Sejtjeid elrendelt igazának
És simítlak öledtől szemredődig,
Megöllek egyszer, s végre elhajítod
Bennem testet öltött nimfaságod,
Nimfa vagy mindnek, holnap száz ki látott –
Elkárhozásod bennem kőbe írott.
Alaktalan alkonyok számadása,
Ahogy tegnap írni megtanítalak.
Kis szoknyád a szélben elszalad,
Te vagy: jövőd korai látomása.
Most fényeid a csónak peremén –
S a bűntelen jelek fodrot keltenek
A vízen, ahogy könnyem lepereg,
Holnap holnapod csak bennem enyém.
–
Egy régi verset olvas, míg apja
A hold fény-ráncain gügyögve alszik.
Sosem lehetett azzá, ami lényege.
Ha megértette is valaki –
Versben írta meg, hogy miért hagyja el.
Hisz ajkán fénycseppként remegett
Közös, átharcolt, átírt, átszkeccselt,
Csodálatos eljövő szenvedélyük.
Mikor itt járt, és apja egyik olcsó moteljében szállt meg,
Még emlékszik, ahogy a recepcióspultnál állt,
És kacér viccekkel hozta zavarba őt.
Aztán a tavon sorsuk megpecsételődött.
Még csak tízéves volt, de érezte a benne rejlő,
Arca gödröcskéiben lidércként kergetőző
Szirént, és az erőt, hogy örökre magához láncolja.
Ahogy a folyó fölé hajoló jegenyék a vizet zöldre színezték,
És a füst az ő cigarettájából köddé állt össze,
Tudta, ha combjához ér,
Az valami visszafordíthatatlan,
Örök némaság lesz.
Pedig csak akarta.
Akarta, hogy higgyen neki,
Hogy együtt játszanak tovább.
És ő tovább játszott.
Szemében a téboly aztán
Napról-napra mind többször megmutatkozott,
Ahogy ideges pillantását már el-elkapta róla.
Véget ért a játék. És ő ott maradt, a pórusaiban szunnyadó
Succubussal egyedül. Neki kell szembenéznie vele.
Ahogy gyermekből asszonnyá érett,
Észre sem vette a körülötte bábáskodó időt.
Hangja a nefelejcsek dúdolásából
Az orchideák enigmatikus kánonjára váltott,
Illata a tömjén lilája helyett szaténvörös függönyök vörösét idézte.
A körötte cikázó, egymást váltó, díszesebbnél díszesebb ruhába öltözött
Évekre ügyet sem vetett –
Az éjszakák és nappalok rohanó váltakozásában
Lassan, higgadtan felegyenesedett,
És ahogy a lépcső tetején teljes pompájában állt,
Felfelé nézett, és élesen körülhatárolt kontúrjaiban,
Vállának-derekának-lábának aranymetszésében
Az üres térből és időből kiszakítva
Teljes pompájában ragyogott a nő.
Csak ahogy haját hátrasimította,
Ahogy hátát a napnak tartotta
Időtlen alkonyatok elmúló fényében,
Mutatta a holdnak, hogy itt van még,
Megőrizte neki a virágok titkait,
A mirha illatát, a köddé oszló, sudár füstszalamandrák
Karcsú, ruganyos osonását a felhők fölé
Még szemében őrzi,
Ahogy megőrizte azt is,
Amivé válnia kellett a folyón –
Meg volt írva régen:
Sok éve már, mikor bőre pihéit először borzolta
A legmélyebb katlanok forró lehelete.
És csak nézte őt még, és még nem félt szemétől,
Hisz csak a gyermeket látta benne,
És fehér ingében Istenről beszélt áhítattal,
Amíg az est fátyola a vízre rásimult puhán.
Most utoljára nehezül vállaira a régi ház
Túl jól ismert szobáinak, teljes kő-mivoltának
Térben elrendezett sikolyával,
Apja szikár lélegzete a másik szobából
Utoljára oson felé a küszöb alól sürgetően.
Ezerkilencszázkilencvenhétben
Hajnali három órakor
Szobájában ül, és egy régi verset olvas,
Majd az ölébe ejti karjait –
Már minden úgy van, ahogy
Emlékeiben fontos lehet egyszer:
Készen áll.
Mindig mindent megkapott.
A gyár.
A szörnyű gyár.
Indulnia kellett, hisz gyermeki ereje már nem tartott soká.
Ahogy kiosont a szobából, még egyszer emlékezetébe véste
Apja kérgesült profilját, nyugodt, hullámzó mellkasát.
Utána indult.
Most, hogy olyan észrevétlenül vált valóra az,
Amiért a zöldes habok partjairól örökre eltűnt,
És hiába kereste, soha többé nem találta a nádasban,
Közös rejtekhelyein
– A móló faerezete megroppant visszhangzó lépte alatt -,
Most, hogy rég eltelt a nyolc év,
Mikor végre elővette a parfümillatú kis csomagot,
„Ne bontsd fel nyolcszor tizenkét holdtöltéig”
És megtalálta benne a verset és
Nabokov Lolitáját,
Most, hogy annyiféleképpen próbálta azt,
Amit mások életnek hívnak,
Most, hogy annyiszor eltemette őt, a vándort,
És az általa felismert szörnyű démont minden mozdulatában
Annyiszor rejtette el számító apja és mások elől,
Most, hogy már érti végre végzetét,
És tudja, küzdenie kell az utolsó leheletig,
Míg megtalálja őt,
És a közös pokol újra vörösre festi a víz színét,
Mikor már nem lesz többé gyermek,
És mozdulatai csak halvány másolatai lesznek
Igazi, ösztönös, szirén-magának,
Mikor már csak ez a sokszor elpróbált,
Vakvágányra futott élet marad nekik,
Együtt kell elrontaniuk.
Együtt kell a föld színére színezniük
A holnapot a tavon,
A régi fa görnyedt emlékét –
(rég kivágták)
Együtt kell belefulladniuk a hétköznapokba.
Halkan oson el apja ágya mellett,
És ezerkilencszázkilencvenhétbent
Elindul Magyarország felé.
–
Még tart a varázs.
A tömjén illata a partról
Sanzonokkal száll feléjük.
Ő a gyermek,
És Ő, a vándor.
Úgy néz rá, mintha tudná,
Hogy ő is tudja.
Nevet, és cigarettája végéről
Kérdőjelként száll fel a füst.
Olyan csend most ez,
Mint akkor lehetett,
Mikor Isten még csak a vizet teremtette meg.
Pontatlan vagy. Nevet.
Majd megtanítalak az írás tudományára,
A Bibliára, megtanítalak a Szűzanyára,
Az ég kékjére, a vadászat elfelejtett tudományára,
Mindenre, amire csak az életben szükséged lehet.
Apád helyett apád leszek, gyermek.
Soha nem hagylak el.
És ő ránézett, ahogy a messzeségbe tekint,
És hideg szeme fátyolos a messzi horizonttól,
És a combjára tette kezét,
Míg a nádasban rejtező lidércek a leszálló este elől
Dideregve a nádasba bújtak.
–
Megöllek egyszer
Egyszer
Megöllek
Megöllek
Egyszer
M
E
G
–
Feledés.
–
És most itt ül, és újra emlékszik.
Kétezerhét, fülledt június.
A gyárat figyeli, s kitágult pupillájában
Konstituálódik a kép: a másik vándort látja
Régi esőköpenyében, ahogy egy futószalag fölé görnyed,
A vörös téglakatlan egyik bugyrában,
És ő újra eszébe jut.
Őt látja, ahogy néma sikollyal kiugrik egy ablakon
A pokol kapujában,
És a vízben fuldokol.
Most nincs csónak, nincs tömjénillat sem,
Csak a sejtjeiből még egyszer utoljára életre kelt
Izzó vörös katlan, a külvilág.
Látja, ahogy a vízben fuldokol, és kérdezi:
„Ki vagy te? Hol voltál, mikor a ventillátor örökké forgónyolcasát
Néztem hosszú napokig, hetekig, évekig,
Évtizedekig egy benzinkút messzi betonplaccán,
Ahogy befejezi körét újra és újra,
És végtelent mutat a részegeknek?
Nem jöttél sosem.
Megmutattad-e nekem az ég kékjét, a Szűz Máriát?
(És most a másik vándor képzeletében nyakához kap,
és a régi szobrot nem találja, ahogy a víz tüdejét önti el)
Hát nem vártam rád tovább. Az lettem, aminek láttál.
De nem belőled.
Nem érted jöttem ide. Hisz nem is vagy itt.
Vonatéjszakák vésték sínek nyomait szemem sarkába,
Hálátlan vendégek kéznyomát viselem fenekemen.
Már nem várok rád.
Nem úszom be érted. Úgyis azt mondtad,
Egyszer egymásba fulladunk.
Nem tudom, ki vagy.
Arcod most már üres keret:
Nem téged kerestelek.
Azt keresem, aki egyszer észrevett,
Mikor te már régen elfeledtél.
Aki hosszú útján egy benzinkútnál megállva
Egy köpenybe burkolózott fanatikus szavaiból felnézve
Rám szánt egy őszinte mosolyt.
Érte jöttem idáig, vele szeretkeztem át ezer éjszakát
Az izzadtságszagú kupéban,
S az ő nyakában lengett testünk rángatózó ritmusára,
Mit te mindig csak ígértél –
Egy égszínű szűzmária.
Őt követem. Belőled született igazam
Megteremtette magam: reszkess tőlem,
A nimfától, a Succubustól,
Amíg el nem fogy utolsó levegőd.
Már nem tart soká.
Láss, ahogy láttattál valaha:
Lásd az általad teremtett poklokat.”
És képzeletében a másik vándort
Ócska esőköpenyében végleg ellepik
A Mississippi lassú habjai.
–
Ezerkilencszázkilencvenhét.
A mágnás felébred, és Lindy után kiált.
Én először találkozom a Cédával a Városligetben.
A Fekete Szűz vidéken anyjával vitatkozik,
Éjfélig ki akar maradni.
A másik vándor egy vurstliban, egy céllövölde pultjánál áll
Egy szakállas baráttal,
Céloznak egy-egy ferdecsövű puskával,
Majd felrikoltanak. Páran tapsolnak.
–
A kocsmároslány a Mississippi partján megkövülten ül,
S a gyár szemüregeibe bámul.
Én egy fa alatt fekszem, és kezem ökölbe szorítom,
Ahogy fájdalmasan eszembe idézem végre
A párizsi teaillatú diáklányt,
A Lordot, és az Arcképcsarnok delíriumos vízióját –
Emlékeznem kell újra.
A másik vándor Budapesten a Céda ajtaján csenget,
Bentről klórszag, és dohos csend nyújtja ki csontos ujjait.
A Fekete Szűz a buszon utazik.
Egy galamb tetemét félmeztelen munkás sepri félre
Az Erzsébet híd lábainál.
A hagymaárus asszony megcsóválja fejét –
Mind látta előre.
Lindy nem tudja, apja él-e,
Nem néz be hozzá:
Vajon bajsza megőszült-e.
Lindy rám vár, és a hűvös éjszakában
Sok év után újra farkasszemet bámul a holddal,
És ahogy haja mellől a fények bekúsznak
A hálószoba ablakán, a tébolytól izzadt,
Sok éve elhagyott ágy bézsét
Vérvörösre festik a rég néma ház magányában.
Egy férfi tíz éve járja az erdőt.
Azt mondják, holdkóros. „He’s Nuts.”*
A párizsi teaillatú diáklány a Szajna partján
Utolsó útjára indul.
Lindy és én a Mississippi túlpartjain ülünk,
Egymástól távol, a minden közepén,
S míg ő egy régi mozdulattal
Félresöpri haját,
És elengedi folyóban sodródó
Régi szerelmét; kialszik benne végleg a gyermek:
A másik vándor képzelt alakja
Egy folyókanyarban eltűnik.
Én egy fa alatt álmodom –
Ki vagyok, és hova tartok,
Fog-e valaha csöngeni a telefon
B Á M U L N Á M
A Lord, a spanyol lány, a tánc
a színes sál és Párizs színei
a kék fiat és a vándor csapzott köpenye
Kezem felemelem,
És hegedűk hangjára az éjszakában
Körvonalazódik felettem
Az Arcképcsarnok.
A holdat nézzük, ahogy sok év után tébolyultan,
Megint, mint aki sosem unja meg:
Pörög, perdül, perdül, pörög,
Lassul, oldalára hull,
S a hold, a vágy, a képzelet
Csendcseppekké csitul.
–
———————————-
*Dilis.
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
VII. A párizsi teaillatú diáklány
Legutóbbi módosítás: 2008.01.21. @ 15:45 :: Kovács-Cohner Róbert
