Egy kérdés gyötör bíbor alkonyon,
hová tűnt a lázas, ifjú tűz,
és merre hordta szét a szél vajon,
kedvemet, mi minden gondot űz.
Fáradtságomra gyógyír volt a szó,
kinyílt lelkemen a száraz katáng,
szilaj évek vágtattak, mint a ló,
elröppent álmom, kihunyt a láng.
Ismert falak közt élő idegen
vagyok, megtűrt, szükséges lakó,
viselem sorsom, muszáj-tehetetlen,
hisz’ a harag rossz tanácsadó.
Nem kell, hogy gonosz bosszú kínozzon,
vagy vakítsa szemem gyűlölet,
erőm inkább a szépre fordítom,
a vers, a szó csodákat tehet.
Ha ködpalástot ölt fel az alkony,
ezüst hálót sző a Hold fénye,
simul a ránc, szívem puha bársony,
illan bánatom, s alszom végre.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.19. @ 05:19 :: Pásztor Piroska
