Leszek
Leszek: jövő,
mert bár múltként kísérthetlek,
és jelenként jeges felhőként
álmaidban csitíthatom fényed,
felsejlő holnapként
a horizontom egyensúlyozom:
távoli alakom
a mélybe húz.
Csak erre vágyom –
Hogyha leszállsz, múltunk
a ‘lesz’-ben keresni vágyván
ketté törhessem az eget,
s te bénán csüngj karjaim között:
benn szorult éneked
beléd fojthassam.
Sose térj vissza.
Maradj itt.
Maradj velem mindig.
Sápadtabban, mint valaha.
Anyámból bálvánnyá így lehetsz:
barlangunkban hozzád imádkoznék,
s kinn a tejút
csillan fel a feketében.
Kenderkötél.
Leszek: utad.
Út, mi mindig körbevisz.
Út, mi utadba torkoll.
Út a sivatag mellett.
Csak balra ne nézz:
ott én vagyok feketén.
Csak jobbra ne nézz:
Ott elvakít a fény egy régi városunkból.
Csak hátra ne nézz:
ott te világlasz fiatalon, fehéren
egy barlang sötétjéből.
Felhő vagyok,
utunk a tejút.
Hagyj.
Hagyj, hadd kössem be szemed.
Bízz.
Vagy ha nem,
hát álmodj nekünk egy türkizen derengő világot,
Álmodj minket egy közös világba.
Álmodj jövővé múltat.
Pusztára viszlek.
Elfogyott a könny:
tenger helyett otthonom lett az űr.
Körbe megyünk.
Nézd: sehol semmi.
Semmi.
Csak te.
Csak én.
Körbe megyünk.
Bízz.
Vagy ha nem,
hát álmodj úticélt.
Leszek: álom.
Álmomban álmoddá válva
hagylak el százszor,
a hajnallal simítva pírba arcodat.
S mert lassú vagy, hogy a halálba kövess,
szemed előtt éjente százszor
feszítem fel magam egy csodálatos
mahagóni keresztre.
Elpirulsz.
Leszek: pír arcodon.
Egy régi mosoly.
‘Megbocsátok’, mondod fentről,
cinkosan.
Ilyenkor, mielőtt meghalok,
halk lesz a szó,
és vörös ágyunkká lesz az ég.
Mandulapuha.
Halk lesz, puha, és már nem érthetem,
amit végre kimondasz a fák leveleiben.
Eszméletbe halok, s egy
lila, víz alatti hajnalba ébredek.
Álmom felejtem. Felejtem a levelek hangját.
Leszek: hangod.
Hangod leszek, mint egy régi ködfátyolos utcán, ahol
ujjam ajkaidra tettem,
és végigsimítottam a horizonton.
Mint elfogyott vallomások,
gyűltek a pocsolyák a fáradt macskaköveken,
gyűltek a pocsolyák,
s egymás elmosódott szemeibe nézve
magunkra ismertünk.
Hangod voltam,
s hangod leszek,
mert némán tiéd –
néma maradok.
Leszek: csended.
Csended leszek,
száz kimondatlan szavad,
hisz ezer éve elfogyott a szó.
A csend szitálja majd
álmatlanná hajnalod,
hogy éjjelente újra tisztává éghess,
s ellopott álmaid siratva
lóbáld lábaid viharrá az égen,
míg könnyeid álommá állnak össze
egy régi, sápadt, tükörfényű pocsolyában.
Leszek.
Leszek, látod.
Itt a néma űr,
nincs idő.
Öregek vagyunk,
és ezer éve maradtunk fiatalok.
Nézd: fekete.
Hát van ennél fehérebb?
Nézd: a többi fényét
hazudják a bolygók.
Van náluk igazabb?
Nézd: otthonunk.
Otthonunk,
mert sosem állhatunk meg.
Bolyongunk.
Mellettem suhansz,
követsz, ahogy mindig is követtél.
Nem érhetsz hozzám.
Már késő.
Túl korai.
De nézhetsz.
Nézz –
nézz körbe.
Ez a végtelen.
És minden csillag én vagyok.
Csillagod vagyok, leszek gyökered.
Leszek melletted, ha egyedül lehetek.
Néma vagy? Sikoltanak a kövek.
Érted tartanak égben hűs szögek.
Én beszélek fentről, s a lila mélyből
fényed tükrözöm. Egy régi meséből
hazudom igaz szavad a halálról, a létről.
Arcod fényhíddá tükrözöm éji csendben.
Csak mert gyűlöllek, mondhatom: szerettem.
Hogyha leszállsz fentről, árnyammal simítlak,
s ha utánam repülsz, örök táncba hívlak:
Mellettem suhansz az űrben, és a csend
Átkarol. Hallgass. Átkarol. Átkarollak.
Ne sírj. Nincs idő. Voltunk. Vagyunk. Leszünk.
Csak ha meghalunk, szólhat életről énekünk.
Éjjel. Ősz hajad fonja ősz hajam.
Reggel. A víz alatt zokogsz hangtalan.
Távol ördög arcom angyallá fényezed.
Régi pocsolyákon ring lélegzeted.
Itt vagy. Itt leszek. Távol és közel.
Az elmúló idő cirógat, megölel.
S hogy beléd olvadjak, leszek hegyorom:
Glóriád alatt tányérnyi sírhalom.
——————-
Legutóbbi módosítás: 2007.12.20. @ 20:21 :: Kovács-Cohner Róbert
