Nagy Horváth Ilona : Commedia dell’ arte, avagy mi van, ha a naiva sört iszik…

 

Szerepek ha találkoznak,

természetes,

mint köröm alatt a kosz

munka után,

hogy hangolni kell csupán a harmóniához,

s míg egy élénk elfordulástól perdül a köpönyeg,

Gogol diszkréten röhög a sarokban,

én megmondtam,

én előre megmondtam,

hogy mindahány színdarab,

regény,

egyre megy:

valakiért majd harang szól,

és most, ha nem

haragszol,

nem én leszek.

 

Rajtam nyoma nincs

a jajgatásnak,

nyomott hangulatom is talán

a felforgatókönyv alapján lélekre öltött

művészi attitűd.

Persze kínos ez a parciális elhalás a szív

szövetén,

ha kiderül, mi igaz, és meddig

a látszat,

de az ember egy idő után

csak könnyedén

vállat von,

finoman köhint,

majd sietve módosítja

a torkára szorult

elcsépelt szöveget.

 

Látszatok,

ti libbenő, tarka-szép

gumigömböcök,

csak játsszatok szépen,

átvágott madzagok hevernek

az előadás szabadon eresztett

vérszegény szünetében,

tömve a büfé.

Én hazajöttem,

de képzetem szerint

te ma este megint ott leszel,

s engedelmesen nyeled

a habos olaj alatt sülő manírozott hús

hamiskás

otthonillatát.

 

Böngészem

sorról sorra,

néhány nehézkes bekezdés mellett

ott a neved,

ez egy rossz író rossz napján

megrémálmodott ügyetlen darab,

a következő fejezetben

volna, hogy felém nyúlsz,

én fejem csóválom,

szememben meghatott könny remeg,

odabenn egyre dobog,

dobog a neved…

Itt, ez a rész, látom már,

ahol majd tegnap kizökkensz.

A sorok közé végig ide van írva:

nullarablóvá aljasulnék,

ha játszanám tovább,

hiszen az „egynek jó”

feelinghez túlkoros a karcos hangú díva,

mozdulataiban aligha tetten érhető

bármi ájtatos malaszt,

szabálytalan interakció

pókhálós arccal virágot szaggatni

– a jelmezes hőpróbán

bármily jól sikerült volna a Júliás hév –

szerep, nem szerep…

 

Legyen bár világom,

sose állt jól a színpad,

téged  meg sápaszt a háttér,

hát miért ne térjünk vissza a tárgyhoz,

éjjelente álomnak fejem alá hajtottalak,

de ez itt egy rámpa, ez itt te,

ez itt meg én.

Aki élni akarok,

keresztelt hasú, jó szagú

kenyeret,

úgy játszani tisztán,

mint az Isten,

s ha ölelek, csakis a

valódit akarom, emberül,

íratlanul,

nekem nem kell semmilyen köpönyeg.

Karaktert formálni is természetesen,

mint a hétköznapi,

koszos körmű,

dolgozó emberek.

Szóljon bár fanfár vagy a főkereplő

által kongatott súlyos harang:

esténként én is éhes

vagyok,

de inkább éhezem,

mert az ezüst álcán kínált nyalánkság

keserűvé bomlik a nyelv alatt,

s noha a tapasztalat

szerint

az igazfalás

veszélyes üzem,

nem adom alább:

mert tudom,

világmézet falni

a legnagyobb kaland.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.12.01. @ 13:12 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.