Megfeszül a gondolat, mint az est,
ahogy a nappalra zuhan. Csetlik-botlik
számon a szó, bomlik, árad, sodor
a hang. Szemek, szájak kerülnek
a papírra. Ákombákom betűk közt
hallgat a szív, csontok börtönében
összeszorul a levegő. Kifúj-befúj.
Szeret, nem szeret. Tépett virág
kezemben, tépett világ körülöttem.
Elfordulsz…
Tőlem, magadtól. Örvényben
fuldokló emlékekbe kapaszkodsz.
Hiába…
Ég és föld között csak elmosódó
arcok áznak.
Most minden siet. Napra nap
zuhan, telet nyár követ. Tavaszt
temet az ősz. Mély a sírgödör,
túl a poklon, túl a mennyeken.
Semmi sincs, és mégis minden
van. Lelkünkön ezeréves,
hideg sínek. Átrobog az idő,
rajtad, rajtam…
tépi a húst, marja a csontot,
belesikolt álmainkba.
Mozdulatlanságodba képzelem
életem. Magamba lélegezlek,
magamnak szeretlek. Árnyak
követik az ujjaimból felszökő
reményt. Szívemből lepke
születik, kérészéletű holnap.
Szemedben tavasz hajnalodik,
mezítelen, mint a Fény…
Tengerré változik a világ.
Háborgó kékké. A csupasz
sziklákon megtorpan a reggel-
illatú csend, fáradt pillanatok
karmolják számra újra, és újra
az éjszakába suttogott neved.
A felhők éhes sirályként köröznek
nevenincs álmaink felett.
Kinnrekedt fényekben kimondatlan
szavak lebegnek. Verssé írlak.
Félmondatokban, soha-holnapokban,
elhazudott tegnapokban,
szerelemmé rajzollak árvaságunkban…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Szilágyi Hajni - Lumen
