Képzeletbeli fehér madár
osztja szét
az utolsó nyár
szaggatott röptét
szélnek szórva.
Indigó az ég
– túloldalán ferde világ –
fodros felhőt fest rá,
furcsa, gyűrött papírmasét
egy rövidlátó isten.
Bezárul a kép:
rúzsfolt egy szájszegletben
— talán az enyém —
ajkamon botladozva
ízlelnél újra
anyanyelvet.
Életszeletet
majszol az idő
cirkuszi porond közepén,
s át- meg átjárja a napfény
százszor foltozott
lelkünk lyukas zsebét.
Nevem még szól
a csend szívén,
tétova árnyképet rajzol
hangod ismert körvonalán,
és fáradt szavakat:
tél,
isten,
vég.
Legutóbbi módosítás: 2012.12.04. @ 12:44 :: Ady Ágota Melinda
