A kobold-kéket, a labirintusok titkos vörösét,
egymásba karolását, a gordiuszit szerettem,
a szerencse-szerelmek összefordulását-nászát,
az örökkévalót, lávát, kobaltkövek karcolását,
az ének, gitár és a húr egymásra tartozását,
– merre tovább?- gondolatomat, a bolygók keringését,
s finom másságok fonódást ígér? emberségeit.
Most miért, hogy számadásom hallgat, s megvetettként,
egyre-másra csak a régi kút mélyét szennyez?
öngyilkosok jutnak eszembe, hogy a konzervdoboz
üres, s a lenyelt étel hiteltelen, ha nagyapátlanul
ülve törpe-térdeken (hazát keres? – meztelen csigák),
sorsot-Istent játszik a Ã?Âhogyan segíthetnékÃ? zenekar,
s apámhoz merre menjek, ha ideát veszítette el magát?
