A nap utószor kél majd fel,
s végs? fájdalomra ébred.
Óh, jaj, mit is cselekedtünk,
elpusztult minden reményed.
Egy vad, hitehagyott világ,
csúf torzóba révült fákkal.
Üres tekintet? arcok,
gyermekgyilkos, vad anyákkal.
Pár nyomorult húscafatért
ölve, arcizmuk sem rebben.
Ami kell nekik, kitépik,
nem létezik hitük: csepp sem.
Templomuk immár felgyújtva,
lelkük helyett mocskos lángok.
Gy?lölet borít be mindent,
felemésztve a világot.
Nincs többé oltár, se szentség.
Porban emberségük romja,
elátkozott, vad vigyorral,
bambán lesnek a pokolba.
Sötét, füstölg? romok közt
az égett feszület csorba,
a kormos ereklye mellett,
a jöv? vak és goromba.
És a szentelt monstrancia
meggyalázott kristályán át:
nem embereket látsz többé,
csupán csak dögev?k százát.
Nézz hát a jöv?dbe „Ember”,
s lásd mivé is cseperedtél.
A Teremt?, mit rád bízott,
azzal miként cselekedtél.
Jusson majd eszedbe akkor,
ha majd Istened el?tt állsz.
Megbocsájtását keresve,
így végs? otthonra találsz?
Budapest, 2012. november 15.
Legutóbbi módosítás: 2012.11.27. @ 19:15 :: M. Laurens