Vadászi Árpád : Tündérek bundában

Nyomtatás

Az id? az éj kitárt karjába löki az estét,

az ég falja a sötétet hegyes csillagfogakkal,

a hideg hold szerelmes felh?kbe göngyöli testét,

nyálgömböket fújva békésen szundikál a nappal.

Szivárványhídon tarka illúziók kacagnak,

jól tudják, hogyan kell önfeledtnek lenni,

még sohasem látták magukat, kicsinek, vacaknak,

az örömhíd alatt éhesen meglapul a semmi.

Azt álmodtam, hogy reggelre az összes álom meghal,

eltemetjük ?ket szépen csiszolt üvegkoporsóba,

hiába kapaszkodnak belénk fátyol karmaikkal,

úgy elfelejtjük ?ket, mintha nem is lettek volna.

Mindent látó szemmel néz mélyen az anyagba

egy ?söreg ember, és nem is csodálkozik nagyon,

hogy a szeretett sárember a lelkét már eladta,

az ördög kénköves árnyéka ott táncol a falon.

Kemény héjba zártan a világ eszméletlen hever,

b?rén a szél emléke, nyelvén a napfény méze,

fejében régi kering? áll, megmozdulni nem mer,

tudja, hogy ennek a bálnak már mindörökre vége.