Nincs időm kitalálni azt, amit érzel.
Egy vad sem áll meg puskacső előtt,
hogy átgondolja mennyit ér az élet;
a magamfajta nők már nem remélnek.
Bizonyosságokért bontanak ágyat,
hamis tán képzelgésük is, és minden percben
új szerepben… Akár a színpadon, előbb a próba,
s naná, hogy kell a taps, illúzióik csomagolója.
A kapaszkodáshoz nincs erő már karjaimban.
Ha felkapna is a szél; Ugyan! Minek röpülne, aki fél?
Százszor lepergett ugyanaz a film, amit mindig
az első sorból néztem végig s hittem közben;
kiváltságossá tett a tér. Pedig sosem volt jó a
szponzor, magam fizettem képkockáimért.
Drága volt, s te, ki főszerepre készülsz, ismét
drága vagy. Olcsó csak a megszokásom, ahogyan
a moziba járós ruháimat vasalgatom, míg él a vad.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.04. @ 16:00 :: Kőmüves Klára
