Szeretett főnököm már tegnap reggeltől fel-alá járt, és teljes értetlenséggel figyelte a jelenséget, teázgatok az íróasztalomnál, méghozzá higgadtan, mint egy angol főrend.
A férfiak közül kevesen tudják, ha törköly nincs kéznél, lámpaláz ellen legjobb a vörös körömlakk. Az ember felkeni, és jöhet bármi. A dolog hibátlanul működött, már rég verseket kellett volna válogatnom, hovatovább már a kiválogatott versek olvasását kellett volna gyakorolnom, amikor is magamhoz vonva főnökömnél is jobban szeretett pénztárcámat, elindultam egy kis portyára a városba.
Reggel végül kinyomtattam az első tíz verset, ami elém került, és irány Budapest. Az ember az én koromban még viszonylag energikus, magas sarkú ide vagy oda, egy kis kocogás – a jegypénztártól a már bent álló vonatig – meg se kottyan. Némi töprengés után úgy döntöttem, nem ellenőrzöm, hogy a kocsik megfelelően vannak-e csatlakoztatva a mozdonyhoz, elvégre egy héten belül még velem se fordulhat elő kétszer, hogy az állomáson maradok vagonostól. Olvasgattam. Egyszer felnéztem, majd vissza a könyvre…. aztán halálra váltan újra fel. – Ez a Duna volt?! – kérdeztem felháborodva a velem szemben ülő fiatalembert. Az kis fáziskéséssel igent rebegett, alig palástolt rémülettel a szemében. Láthatóan pontosan felmérte a dolog tétjét: ha rosszul válaszol, végképp elhatalmasodik rajtam az elmebaj, és lemészárolom. De mert a volt férjemnek hála, néhány napja már papírom is van arról, hogy normális vagyok, és persze a bűvös körömlakk… hamar kiértékeltem a helyzetet. Ha a Keletiből taxizok át a helyszínig, jobb, ha már most írok sms-t a gyerekeimnek, lassan rágják a tízórait, mert ebben a hónapban már nem eszünk. Átmetróztam tehát a Délibe, ott taxit fogtam, reménykedve, hogy csak kétszer, no jó, legfeljebb háromszor járja körül velem a várost, mielőtt odavisz a Pax tévéhez. Menet közben elkezdtem szortírozni a verseket, ez nem… ez sem… mintegy mellékesen, és mert hát ki lenne büszke rám, ha én se magamra, eldicsekedtem a sofőrnek, hogy tévéfelvételre megyek. A cél elé érve kissé hátrafordult, és hiába uralkodott a vonásain, láttam rajta, az épületet összevetve az én kánikulában itt-ott el-elszabadult sminkem folytán kissé szürreális ábrázatommal, semmi kétsége nem maradt, horrorfilm forgatásra megyek. Attila már ott volt. S ha már én is ott voltam, az a megtiszteltetés ért, hogy felcipelhettem egy festményét a stúdióba. Szinte lépésenként lesett hátra, hányszor vágom neki a keretet a lépcsőnek, nem tudom, meddig számolta, én ötnél feladtam a magaslati levegő miatt előállt oxigénhiányos állapotom folytán. Odafent régi toronylakó társunk, Korber Viki műsorszerkesztő fogadott, egy kávé mellett rapid tempóval kitárgyaltuk a világ dolgait, és már indult is a munka.Attila nyilatkozott, mesélt, a Héttoronyról is, olykor vallomástétel szinten, nagy szeretettel hallgatva el annak korábbi nagy viharait. Nem is izgult, igazi profi volt. Igaz, hogy a versolvasó résznél mintha egy kicsit megzavarta volna a meleg… már-már látomásom támadt: évek múlva ülök a vágószobában, vállamon két ujjnyi por, csészémben megkövült kávé, és Attila csak mondja, mondja… „Árván. Úgy elfulto… Árván. Úgy elfukto… Na. Árván … hallgattam volám még csöreg… Árván…” (Ja, kérem, ha se törköly, se körömlakk…) Később – már a vonaton ültem – hívott a főnököm, miszerint: „Naaaa???” Mondtam, hogy minden rendben ment, miattam egyszer sem kellett ismételni, viszont a riport részben nem is emlékszem, miket locsogtam, lehet hogy izgultam kicsit. Megdicsért. Rendes pasas. Holnap be is megyek dolgozni. Egy kicsit.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 10:51 :: Adminguru
