emlékeink relikviái csillannak
éjfekete csillagokban
Ma már nem lázadok,
olvadt lávaként zuhan a mélybe
sorsom megkövült titka.
Lelkem kérges szikláit gyémánttá csiszolja
a tenger süvölt? szele.
Végtelenjében elt?nnek szörnyei az éjnek,
b?nök, ha nem jól szerettem.?
Itt vagy Anyám – a feltámadásban -,
emlékeink relikviái csillannak
éjfekete csillagokban.
Érezted kezem melegét,
karodban tartottál,
dúdoltál édes altatódalt,
adtál szerelmet, áldást, boldogságot,
ez itt a Földön volt…
Álom maradt a vágy,
– tudod, az üveggömb, –
nem kaphattam meg soha,
hulló pelyhein át nem láthattam
angyalarcodat.
Marad az alázat, az isteni akarat,
mi elválaszt-összezár
könnyben és örömben.
Apám hamis, akár a hiú vágy,
jeltelen.
Apokalipszissé n? a fájdalom,
hiányotok.
Tiétek vagyok, halljátok?
Távol a hegyek tavaszi zöldjében
lelkem fele hallja az Agnus Deit – s vár… –
hangtalan ezüstfénnyel…
Köszönöm, hogy küldted ?ket Anyám!
Haifa, 2007. április 9.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:28 :: Könyves Tóth Enikő
