ülünk egymással szemben,
lábunkon nehezékek,
kezünkön bilincs,
az idő közénk hajolt már rég.
Szólok hozzád,
de hangom visszacsapódik,
s te mozdulatlan arccal nézed,
hogy vesznek el a sosem-létezett
– csak bennem lélegző, akaró –
együtt-pillanatok.
A betűk elkopnak,
a pupilla szűkül,
fakulnak az álmok,
felettem sírva rebben az éj,
itt hagyott mosolyod
halványuló visszatükröződés.
Kezedben feketepillangó
haldoklik, mint fanyar illatú
ősz csendje a tél roppanó zajában,
pedig csak újjászületni akar…
– engedd anyám szabadnak,
neki ígérhetsz még könnyű álmokat –
A vers is valamiféle lélekhasadás,
melyben konok akarat bontogatja
mezítelenre szívem,
mert még nem adtam fel,
hogy megtaláljam a szavakat,
melyek hozzád elvezetnek.
Neked nincsenek rólam álmaid,
a valóság egy elképzelt katarzis.
Nincs már semmi kapaszkodó,
csak a néha visszahulló gondolat,
fiókba rejtett, elmaszatolt rajzok,
összegyűrt képek.
Rajta te és én, kitagadva egymásból,
ahogy ott ülünk a világ omladozó szélén.
De a vers hallgat,
az érzés múló hangulat,
már nincs illata, se színe,
kezedben újra meghalt a pillanat…
– ne sírj anyám, ha én sem sírok,
talán a szárnyak újra kinőnek –
ülünk egymással szemben,
az idő mozdulatlan,
tenyered rajzolatain életem keresem,
– feloldozásra várva –
csöndes szívedre festem magam.
Mert kell az az utolsó szó,
az utolsó veled-lélegző
visszagömbölyödés
arctalan álmainkba,
hisz már nincs, ki
helyetted élje
rám hagyott életed…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
