Csend. Semmi sem. Titok.
Belőle a rágó-illatú csókokra emlékszem.
airwaves volt
azt hiszem
csendben ült
és csillogott a szája és
én csak csókjára vágytam
Belőle arra emlékszem, ahogy a táborban görnyedve ült.
gitározott
és megismerhettem és
dohányoztunk és
átbeszélgettük az éjszakát
Belőle arra emlékszem, ahogy dohányzott.
előrehajolt
közben mindig kivillant a popsija
nem volt vonzó
inkább furcsa
és talán ezért vonzó is
fátyolos szemekkel akart nézni
de modoros volt
Belőle arra, ahogy mosolygott.
csüngött rajtam és vidáman szeretett
és fénylett szőke haja
és sovány volt
és törékeny
el kellett törnöm
Belőle arra emlékszem, ahogy a villamoson utazott.
fogódzkodni akart belém
de nekem hányingerem volt
így leültem
azt mondtam
sétáljunk inkább
ő mosolyogni próbált
jól tudta
nem lát többet
valami szabadtéri helyről
éjjel hazafelé
Belőle magamra emlékszem.
magamról minek írjak
abból nem tanultok
Belőle a test illatára emlékszem.
a vidék bokrainak illatára
a pitypang illatára
a poros dunapart illatára
az élet illatára
Belőle a szájára emlékszem.
jó, bevallom: a nyelvére is –
engedelmeskedett
legszégyelltebb
titkosabb
gondolataimnak is
az a gyönyörű
telt
széles mosolyú száj
és az a legnyelvebb nyelv
Belőle arra emlékszem, ahogy szívószállal ivott.
lehajtott fejjel
a haja arcunkba omlott
izzadtunk és ő
csendben szerényen mosolygva
de világító szemekkel
valami sárga félhomályos helyen
ha rámnézett
belémnyillalt
a szükségszerű jövő
és hogy fel kell nőnöm
Belőle a borra emlékszem.
az alföldi biciklizésre
a gémeskutakra
a téli gondolatokra
nyáron
a giccses naplementékre
megfáradt padláson
emeletes ágyon
nagymamánál
idegenben
padláson elalvásokra
(no és tudod:
a szénakazlakra)
Belőle a a koncerten együtthullámzásra emlékszem.
hozzáérhettem és két óráig
élete része lehettem
és ő
mint ölemben a macskám
ott dédelgethettem vele magam
ahol akartam
a dombok (s a combok)
egész tájat festettek elém
egy csodás világot
ami így szebb, hogy nem ismerem
ritmusra történt minden
meleg volt a bőre
inkább forró
koncert után nem találtuk meg egymást
Belőle a szobájára emlékszem.
a lakótelepen
kis világ
füstölő
fonott szék
kilátás a közös füves térre
ott sétáltunk
a biciklibolt felé
és anyádnak vettünk két tejeskiflit
Belőle a leveleire emlékszem.
de azokat most nem idézném
hazug volt minden szavuk
de néha azért előveszem
és nézem a szívecskét
amit egyetlen
érthetetlen vonallal
tökéletesre rajzolt
De belőled csak a csend maradt. Semmi sem.
pedig emlékszem minden élményre
hóeséses vári estére
mikor haza kellett menned
a buszmegállóra, ahol a csók után
már egyedül
boldogan vártam a buszt
ami jövőm felé visz el
a valószínűtlenül sötét estékre
ahogy a levelek recsegtek lábad alatt
a hajra
ami körbeölelt
a meghatározhatatlan illatra
a szemre
a hazugságaidra
melyek mindennél igazabbak voltak
a bálra a kis jazz-teázóval
ahol életünk táncoltuk
a parkra
ahol gyerekeink mászókáztak
a színház utáni éjszakára
ahol magunkat játszottuk el
és mégis
attól
hogy eltűntél
hogy szétszakadt a matrzózcsomóm
amit vagányan mutattam neked
hogy milyen gyorsan kötöm
s milyen erős
attól eltűntél
mindenhol csak úgy lebegsz mint egy árnyalak
elmosódsz
pedig mindennél tisztábban érzem az illatot
kegyetlen volt a kezed vonala is
hideg volt
(sokat vitatkoztunk hogy ez azt jelenti,
hogy romantikus vagy, vagy azt, hogy jó vagy az ágyban)
a hídon is álltunk
romantikus kellékek közt
sosem hittem neked
hogy semmik vagyunk
és hogy elfelejtelek
te betartottad szavad
és én mindenre emlékszem
arra az utolsó pillantásra is
te is tudtad hogy visszavonhatatlan
az ágy ugyanúgy ma is összegyűrten
ugyanabban a lambériaszobában
és én már csendben maradok
nem árullak el
Belőled csak a semmi, néma csend:
belőled csak a titok maradt.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Kovács-Cohner Róbert
