„Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy feln?ttnek vagy egy id?sebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga el?tt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak, az id?skor sem az” –
Hetvenhetedik életévében elhunyt Popper Péter pszichológus, író, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.
Budapesten született 1933. november 19-én. F? kutatási területe a pszichoterápia, a társadalmi beilleszkedési zavarok és a valláspszichológia volt, tudományos tevékenységén kívül szívesen foglalkozott szépirodalommal is, maga is írt néhány színdarabot. Rendszeresen publikált a 168 Óra cím? lapban „Ezek mennek mostanában” címmel, de a Népszava és a Mozgó Világ is kért t?le cikkeket. A televízióban Istenek órája címmel tartott vallástörténeti „kurzust”, ahová egyébként 1963 óta készített m?sorokat. Úgy tartják, hogy ? a „legtöbbet dolgozó lusta ember Budapesten”.
Fels?fokú tanulmányokat Budapesten folytatott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és Moszkvában, a Lenin Intézetben. Filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanári oklevelével a Gyógypedagógiai Tanárképz? F?iskolán tudott elhelyezkedni oktatói állásban (1957-1958), majd a Fiatalkorúak Átmeneti Nevel?intézetének pszichológusa lett (1958-1960).
1960-tól felvették az ELTE Büntet?jogi Tanszékére aspiránsnak, majd 1963-tól a SOTE I. sz. Gyermekklinikáján tudományos munkatárs, majd tudományos f?munkatárs (1967-1980) beosztásba került. 1969-ben érte el a kandidátusi fokozatot, a pszichológia tudományok kandidátusává nyilvánították. 1980-tól kinevezték docensnek, 1984-ben egyetemi tanárnak, s a SOTE orvospszichológiai oktatási csoportjának vezetésével bízták meg, ezt a feladatot 1980-tól 1992-ig látta el.
1992-1994 között az izraeli Bar Ilan Egyetem vendégprofesszora volt, hazaj?ve 1994-1996 között a miniszterelnök egyik személyes tanácsadója lett. 1997-t?l a pesti egyetemeken, f?iskolákon (ELTE, MÚOSZ Újságíró iskola, Színház és Filmm?vészeti F?iskola, Rabbiképz?) és vidéken is tartott el?adásokat, s konzultánsa volt a Láthatatlan kollégiumnak. A legtöbb egyetemen klasszikus „sztártanárként” tisztelték, el?adásaira alig lehetett bejutni. Állandó bölcs der?je, élvezetes el?adásai, széles kör? tudása és tapasztalata leny?gözte a hallgatóságát.
„A pszichológus nem csak lélekgyógyító cselekedeteir?l ismert, hanem arról is, hogy „misztikus és titkos” tudományát rendel?je díványán vagy foteljén kívül egyetemi katedrán, az ország teljes nyilvánossága el?tt közíróként is m?veli. Méghozzá úgy, hogy az mentes marad mindenféle tolakodó „lelkizést?l”.
Sosem olvasta fel az el?adásait, úgy vélte, hogy amikor el?ször kerül olyan helyzetbe, hogy csak jegyzetb?l tud el?adni, akkor leteszi a lantot, befejezi a tanítást. Ugyanis az volt az elve, hogy ha a diáktól a vizsgán megköveteli a könyv nélküli felelést, akkor neki is jegyzet nélkül kell tudni el?adást tartani.
Több tudományos tisztséget töltött be, szerkesztette a Magyar Pszichológiai Szemlét (1974-1990), az MTA Pszichológiai Bizottságnak és a Nemzetközi Alkalmazott Pszichológiai Társaság választmányi bizottságának is tagja, valamint a Népjóléti Minisztérium Klinikai Pszichológiai Kollégiumának elnöke (1986-1994) volt.
Hosszabb ideig tartózkodott Indiában, ahol egy Siva-paptól a következ?ket hallotta: „Mérhetetlen sok embert öltek meg a gy?lölet jegyében, ennél valamivel többet a szeretet jegyében, de a közöny, a visszavonulás, a magány jegyében még nem öltek meg senkit.” Ezért törekedett arra, hogy az ember tegye magát belülr?l rendbe, s ne egy másik emberen vezesse le a bels? feszültségeit. Demokratikusan élni csak önfegyelemmel lehet – vallotta.
Közel harminc könyvet írt, több tankönyvet, és számtalan tanulmányt. Hivatásának tekintette a pszichológia, kés?bb a valláspszichológia tudományának népszer?sítését, köteteiben érthet?en,sziporkázó stílusban írja le a tudomány alapjait. Az utóbbi id?ben leginkább az ezotéria felé fordult, e témában tartott el?adásokat és írt könyveket. Számos televíziós m?sorban láthattuk, rádiós m?sorban hallhattuk.
Popper Péter:
Alvilági utazás
(Terror News 51.)
Sok évvel ezel?tt, huszonhat évesen, villamoson döcögtem Óbudán. Egy gyárba mentem el?adást tartani, mert akkoriban lelkesen terjesztettem az ismereteket, és minden szereplést élveztem. Nagyon jóban voltam magammal, a világgal, azóta is alig megélt biztonság terpeszkedett bennem, mintha feltöltöttek volna valami kellemesen cirógató gázzal. A kocsiban alig lézengtek, délfelé járt, napos télid?n. Kinyújtottam a lábamat, hátrad?ltem az ülésen, és azt akartam játszani, hogy a szememmel ugráltatom a tárgyakat. Ismered? Az ember mereven néz egy tárgyat fél szemmel, azután vált: a másik szemét nyitja ki, emezt behunyja. A tárgy odébbugrik. A vezet? sapkás feje volt a cél. A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal…A szemüvegem bepárásodott, halvány gyöngyszín? homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem – oké. Bal szem – pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem – oké. Bal szem – pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem – nézzük egymást. Bal szem – köd gomolyog csodálkozó arca el?tt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül. Továbbmegyünk. Jobb szem – oké. Bal szem – pára. És még százszor és kés?bb százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem – oké. Bal szem – köd, köd, ködök… Hatalmas lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszket? verejték szivárgott. Így kezd?dött… Így kezd?dött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem maradt oké.) Rákényszerültem tehát – vagy megadatott! – hogy, három évig a vakok birodalmában élhessek, azaz jobbadára önmagamban, még pontosabban magamba húzódva, vagy tudja Isten… talán a világ húzódott vissza t?lem, ezek nagyon bonyolult dolgok. A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal, keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg…mit is? Az Én és Nem Én között feszül? láthatatlan válaszfalat? Miért mondom ezt ilyen tudományosan gyáva személytelenséggel? Az igazat megvallva még ma is szemérmetlennek érzem, hogy err?l valljak. Nemcsak intimitásról van szó, hanem a szégyenr?l is. A tehetetlenség szégyenr?l is, a test váratlan és alattomos lázadásával szemben. Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül. Soha ilyen mélyen belém ég? biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kett?. Talán ez az öntudat, az önkonstatálás legnagyobb átka és terhe, ami nem sújt egy szabad államot, aki nem ébred rá erre a kétségbeejt? szimbiózisra, a Lény és Létezés végleges egymásba gabalyodottságára, erre a legvalódibb és legvégs?bb spirálra. Szóval a szégyen… Apámnál láttam megrendülve, mikor egy reggelen minden el?zetes üzenet és figyelmeztetés nélkül – mert ilyen komisz az anyag – megbénult a bal lába. Felháborodottan er?lködött, kivörösödve és értetlenül, dühösen záporozta a parancsokat, fenyegette, terrorizálni akarta a lábát… aki most önállósítani akarta magát, és pimasz közönnyel nem engedelmeskedett. Azután már csak restelkedett. A láb? Apám? Azt hiszem végül is mindketten, és el is tudnám mesélni, hogyan szégyenkezik egy öndugájába d?lt láb, de most nem err?l van szó… Hanem arról, hogy úgy látszik mégis kétfajta ember él a földön, a testi – szabad-e ma még leírni ilyen gárdonyigézás banalitást? – és a szellemi ember, és a „másfajta rajhoz” tartozás kegyetlenül leleplez?dik éppen akkor, amikor a szimbiózis szétpattan: a betegségben és meghalásban. A testi ember büszke a betegségére, eseménynek érzi, kitüntetett állapotnak, ami rendkívüli fontosságot ad személyiségének. Részletesen meséli a nagy történés epizódjait, panaszkodva dicsekszik… A szellemi ember megalázottan hallgat… elmondhatatlanul szégyelli magát. „Segíts át anya türelemmel Elpusztulásom szégyenén!” Írja Illyés Gyula. Én nem vagyok költ?. És mégis csak a vers mondhatta el a magam és a halhatatlan istenek számára, hogy mi történik velem: „Alkonyba olvadó körvonalak, Mindenütt gyöngyszín? pára szitál… Messze mögötte angyalalak, Amint a homályba lassan leszáll.” Lassan leszálltam tehát én is a homályba, az angyalommal együtt. S miközben olyan szívesen elmondanám ennek az alvilági utazásnak a történetét – napok óta nézem a papírt, tátogok, mint az énekes, aki hirtelen elvesztette a hangját. A szemérem…És még valami: rádöbbentem, hogy ennek az utazásnak nincsenek sztorijai, sem anekdotái. Uristen, lehetséges, hogy azért nem tudom képpé formálni ekkori történéseimet, mert nem voltak képeim? Ez a krónika csonka marad. Mert mir?l tudnék beszélni? Arról, hogy a játék mentette meg a lelkemet. Láttam a betegtársaim – útitársaim – lelkének lassú eltorzulását, keser?ségüket, gyanakvásukat, gy?löletüket a látók iránt. Találkozások a szemészeti rendel?k sivár várófolyosóin, kórtermekben, m?téti el?készít?kben… A paranoiától ments meg uram minket! Én elmerültem egy mítoszban. Kalandomat Gilgames élte meg alvilági vándorlásakor, és én h?ségesen utánaindultam a sötétség birodalmába, életem nagy kalandjára a végtelenül hosszú barlangvilág éjszakájába, melynek végén csak a remény sejtette, hogy az angyalom végül is kivezet a fényre. Barlangvilág? Utazás önmagam éjszakájába. Ezt játszottam. Arról, hogyan szöv?dött mámoros szövetség az agykérgemmel, aki még látni vélt, mikor már nem láttam, aki elsuhanó sárga foltokból még makacsul, újra meg újra összerakta számomra a villamost. Arról, hogy életem legnagyobb ajándéka az újralátás extázisa, ami azóta is fel-fellobban bennem: tudod-e milyen gyönyör? egy polc? Egy lámpa? Az, hogy rózsaszín? Arról a biztos tudásról, hogy vakon is lehet sok örömet élni – és mégis…Azt mondtam öreg barátn?mnek, mikor meglátogatott: – Mégis, ha nem sikerülne a m?tét, meg kell ölnöm magamat. Mert nem megyek el a vakok közé élni, mert ott tönkremegy a lelkem. Én senkit sem szeretek annyira, hogy jó szívvel véglegesen el tudnám fogadni t?le azt a kiszolgálást, amire szükségem van. Élethosszan… A fogalmazás pontos. Volt, aki annnyira szeretett engem, hogy nem érezte volna elviselhetetlen tehernek a velem maradást. Én nem szerettem senkit annyira… Ezt is akkor tanultam meg. Arról, hogy új félelmek keltek életre: félelem a keményt?l, a szögletest?l, ami belém döf, félelem a rendetlenségt?l, mert hova hamuzzak, ha nincs a helyén a hamutál? Félelem a rántott hústól, amit nem tudok összevágni a tányéromon, ó, a jó leveskékkel nincs ilyen probléma! Félelem a szerelemt?l. Igen, félelem egy szerelemt?l, ami akkor öntötte el az életemet, és én nem láttam ?t… Arról, hogy a látás fájdalom. Akkor éltem meg életem eddigi legnagyobb fájdalmát, amikor a m?tét után el?sz?r csapott szemembe a fény. Az ingerlést?l elszokott ideghártya felüvöltött. Azóta hiszek a születés traumájában, mert tudom, hogy az anyaméh éjszakájából a fényre születni fáj, rettenetesen fáj. Talán a szellem éjszakájából is… Arról, hogy véglegesen megtudtam: ember vagyok, az emberi közösség tagja. Mert a legnagyobb hiány, a legelviselhetetlenebb megfosztottság mégiscsak az volt, hogy éveken át nem láttam emberi arcot. Ez volt az igazi magány, és annyira gyötört, hogy nem is vettem észre. Nem mertem észrevenni. De amikor operáltak, történt valami. Sebész barátom szinte a mellemen feküdt, úgy dolgozott. Egyszercsak azt mondta: – Most fájdalmat fogsz érezni! Kicsit csíp?s kín. Aztán mintha széthasadna a templom kárpitja: felszikrázó fájdalom és közvetlen közelr?l rám néz egy arc. Egy emberi arc, amit három éve nem láttam. Nincs az a szerelmi extázis és üdvözült boldogság, ami utolérné ezt a pillanatot. – Mit látsz? Megrendülten és befelé sírva, csöndesen válaszoltam: – Téged.
Forrás:
MTI
sulinet.hu
terebess.hu
fn.hu
Fotó
MTI
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
