írni nem írok, a régiek írtak, amennyit akartak,
én csak járom a partot, a másika messze szememnek –
ott van az élet, oly ifjan vagy te is ott, amig ott vagy;
vénülök, úgy lehet immár – s mondja eszem, ami most van:
gyermeke volt az id?nek, s már maga tudja a percet –
erre meg arra ha szánná, mindnek az ízeit tudja;
és ami nem megy balga fejébe, s kár neki szólni,
hitte: a korral az élet kincseit adja halomba,
most meg a parton kószál, tétova lába nyomába
fut be a víz, kicsi hullám, szárad mind el a gy?r?;
gazdagságomat ebben mérhetem: annyi a vágyam –
könny? úszást kérek a vízt?l, hogyha hiv újra;
már-már azt hiszem én is voltam a túlnani parton,
városi híd, metró odavisz, s odahajt ami munka,
mégis ahogy csak nézem a túlsó partot e tájról –
rájövök: úgyse mehetnék – bennem a két part, bennem.
