Mióta világ a világ, talán azóta létezik ez a kis falucska itt a Vértes lábánál. Apró házak kicsiny ablakai merednek mélabúsan az egyetlen, kihalt, földes utcácskájára. Porába lovas kocsik egymást keresztező keréknyomai rajzolják az itt élő emberek történeteit. Nagy a csend, csak apró neszek kísérik a némán közeledő este komótos lépteit. A nyári nap szolid mosollyal be-bekukkant a lombos erdő leveli között, de már valahol, a horizont túloldalán a hajnal hívogató dallamai csábítgatják. Még sietve, egy eltévedt pillangó keresi cikk-cakkban a hazafelé vezető út hátrahagyott molekula cseppjeinek illatfelhőjét. Amott fülesbagoly forgatja a fejét, rám se hederít, mintha csak egy múló pillanat lennék.
Állok egymagamban, rácsodálkozom e meghitt lét varázsára, miközben pillantásom merengve követi a szürke út kanyarulatát, mely meseszerűen illan tova a végtelenbe.
Igen, emlékszem még, ahogy kitárt karokkal szaladsz felém, mezítelen lépteidre, a felverődő út hamvára, mely lábad fején megpihent. Igen, emlékszem még, ahogy megpördülsz előttem, tarka szoknyád táncára, miként keltett riadalmat a sütkérező galambok között, tovarebbentve őket. Igen, emlékszem még, amint hátravetett fejjel kacagsz ezen, nevetésedben pedig ott volt elbújtatva az örök fiatalság. És még emlékszem, forró csókod ízére, a szemedből áradó tűzvillanásokra melyeket könnyeid tartottak kordában.
Az árnyékok hosszút ásítanak, miközben nappali bogárkák igyekeznek szapora léptekkel titkos búvóhelyükre. Az egyre közeledő alkonyat hűvöskés szellője meg-megböködi ingem gallérját, indulásra noszogat.
Tudom, lassan mennem kell.
S míg erőt gyűjtök, addig a múlt megszokott cselével közelit, összeolvad a valósággal, víziót komponál, elnézően rám sandít, majd újra csapdába csal és elbizonytalanít.
Talán igaz se volt kezed érintése kezemen, talán igaz se lehet, hogy ott a kanyar végén sziluetted vibrál felém szüntelen…
Legutóbbi módosítás: 2010.03.09. @ 12:30 :: Gyarmati Gábor