„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
— Nagysándor József —
Még nem jártam iskolába, de sokat hallottam történelmi múltunkról. Valami különös ok miatt a fenti dátumról. Ismertem annak dicső, s tragikus mozzanatait.
Később, olvasó emberként kiegészítettem azt. Érdemes emlékeket idézni a nap közeledtén. Volt egy ügy, a szabadságé, melyért sokan adták életüket. Sorsok dőltek el akkor, a haza sorsa, ennek következtében emberi sorsok, vagy megfordítva? Minden mindennel összefügg. Tizennégy mártírt követelt az élet. Közülük tizenhárom tábornokként viselte el a halálbüntetést.
Vannak, akiknek nevét többen ismerik, emlegetik. Tehetségük volt valamihez, jó ügyet szolgálni a végsőkig. Vezetni mertek. Történelmi feljegyzések szerint — melyet nem tévedhetetlen emberek keze tett — némelyek tehetségben, mások pedig elméleti síkon voltak nagyok. Ott voltak, ahova a sors rendelte őket.
Én egy emberre szeretnék emlékezni, akit csak felsorolnak, de ha nevét hallom, valamiért másként dobban a szívem. Ő, mint ember, a végső pillanatban. Az alábbi idézet címét, szerzőjét — mert régen őrizgetem — sok őszi szélfuvallat elvitte tőlem, csak a sorokat hagyta némi mementóként a tárgyalásról.
„Nagysándor József következett. Akár Párizs barikádjairól is érkezhetett volna. Mindig ilyennek képzeltem a csupa ideg, önfegyelmezettségükbe belesápadó forradalmárokat. Nem álmodozó, nem teátrális, ahogy a buta metszetek mutatják a zászlót pátosszal megragadó harcost. Nagysándor József a foszfor légies fényével lángol: izzása is olyan, mint a foszforé — önmagától gerjed hője, mihelyt szabad levegő érinti.
Nagysándor Józsefre kellett figyelnem. Tudta, ő fog következni. Merészen, mereven, szűk szemréssel nézett a bíró felé. A dac energiái remegtették. Minden szó nélkül, a puszta lényével fejezte ki, hogy szerencsés ember, a sors megáldotta nemes érzelmekkel, amelyekből nem enged. Minél jobban meg akarják alázni, annál büszkébben vigyáz emberi előkelőségére.
— Nagysándor József!
Neve hallatán a megvetés komoly mosolyával felelt a hadbírónak. Ez a szó, hogy büszke, helyzetéhez méltatlan, idétlen kifejezés tartása jellemzésére. Több, sokkal több volt, mint büszke. Pedig ő sem tett mást, mint a többiek.”
„Született Nagyváradon, Bihar megyében, negyvenöt éves lehetett, nyugalmazott huszárkaptány volt, később a magyar seregben ezredes, végre tábornok, s hadtestparancsnok, s mint tényeiből kitűnik, kitűnő katona, s bátor férfi.”
— Vinkler Barna minorita szerzetes —
Kivégzéskor:
„— Kérem, kapitány úr! — szólt most Utricka porkoláb Nagysándor Józsefhez, ki erre eldobta szivarját.
— Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) — mondta a legvitézebb huszár, midőn föllépett a zsámolyra, s ’Éljen a haza!’ kiáltással lehelte ki lelkét.
— Baló Béni református lelkész —
Október van. Emlékezés ideje. Töredékekből raktam össze egy vázlatot, csak egy emberről, de mély főhajtással gondolok társaira is, hiszen együtt emlegetjük őket, az aradi tizenhármat és megannyi, számtalan, névtelen hőst.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.03. @ 05:27 :: Sonkoly Éva
