Bátai Tibor : Egy vereség állomásai

Nyomtatás

1

                                                          Minek tovább, ha nincs miért?

                                                          Ajkam fölrepedt és csorba a bögre —

                                                          Elgondolom, a hangya mint örül,

                                                          Ha az asztalról morzsa hull a földre.

                                                          Kérgét eldobja, vedlik a platán,

                                                          Hozzám erősebben odanőtt a kéreg,

                                                          A páncéling, az önként felöltött,

                                                          Úgy szorít, hogy levetni már félek.

2

                                                          Azt képzelem, hogy pók vagyok,

                                                          Hálómba fogok fényes bogarat,

                                                          De földönfutó bogárként végül is

                                                          Menekülök, s a háló rámakad.

                                                          Nem fut a mozdony, nem vet parazsat,

                                                          Nem fog lángot a kalász,

                                                          Csillag sem világlik az égen,

                                                          Ne keress ott, ahol tudhatod, nem találsz.

3

                                                          Árad a sötét, ellep.

                                                          Egy szál sugárban silbakol a fény.

                                                          Bátorítaná magát, de hiába:

                                                          Hűlt helye marad csak őrhelyén.

                                                          Sűrűsödik az éjszaka,

                                                          Nehéz párává összeáll.

                                                          Észrevétlenül bekerít,

                                                          De még nem támad: jelre vár.

4

                                                          Fűszálak szuronyán menetel a csönd,

                                                          Tudom, hiába várom a zenét —

                                                          Szelíden, némán gyászol a tücsök,

                                                          S elföldeli törött hangszerét.

                                                          Már megértem: ez a rend,

                                                          Nem rémülök, húr hogyha pattan —

                                                          Érzem, ahogyan gyengülök,

                                                          Sebemből szivárog, elfolyik a dallam.

5

                                                          Fejszémnek csak a nyele veszett —

                                                          Akad még vad és tág vadászmező,

                                                          Mégis: vesztett harc ez is,

                                                          Vesztett, és késhegyre menő.

                                                          Bosszút érte! — tétován pördült

                                                          (Ó szemérem!), s lehullt a levél. Halott.

                                                          Virágok élén most feni kését

                                                          A gyilkos, aki én vagyok.