Részletekb?l kibomló egységed észleled,
a bolygót fogod fel fekhelyként ágy helyett,
Az álmod nehezékes ingere eltakar mint tet?nyi palló
Repülni tanul a keserv, majd sárga levélként hullik a felh?nyi lombból
Okán madárlépteken jár, pecsétként magára hagyva
Alvó szerelmét rebegve holt kacsóját el?re
Vonszoltatja magát a képtelen id?vel
Mélyen nyugvó sebekre hajszálvékony keszken?vel.
Pennáját homlokába mártva pontokat alkot
Csak kaparós sorsjegyét a bánatnak színezi
Körmével sikálja tisztára, holtomiglan,
Majd magába fordulva a végtelent képzeli.
Ne fuss el! Köveden dermedve lábat nyakba ülteted,
Koszos krétakörbe alvó eszmékre áradva,
Csendül? porcelánja a salakos végpontnak
Gravitációs vonzások taszítva cserbenhagynak.
Csokrot szed? kezében most hegedt emlékek százával
Gennyes békére hívó fekete pehely a fekete párnára
Fehér baldachinos ágyadon merengve szedem majd
Dobálom önfeledt emlékét, majd szemlesütve magadra hagylak.
Ölésre hív bennem kifelé törekv? csalódások kígyózva
Fejüket vagdosom megannyi virágzó pillanat
Alázatos fejem a mellkasomba hajtva
Dolgozom belé, hogy elfogadjam így marad
Csitító ujját anyámnak lerágom reggelig,
Istenek, messiások, papok és végtelen
Elterel? er?t?l szabadítva kozmoszom
Kifordulva a világot magamba mélyesztem
Megemésztem minden atomját háromszor.
Dühös vagyok, de most tudom, vállalom,
fogom a maradékot és azt is szétszedem,
Felezem, reszelem, vágom és darálom,
B?römhöz dörzsölöm, megoldom, vállalom,
Mutatom, elteszem, nehéz, de átadom,
Elveszted, meglelem, sírok és ráfolyik,
Varázslok egy nagyot, számolj el háromig,
Pálcámat faragom, hogy az ágy szélére dobjon,
Majd álmom a koppanástól dübörögve megszakadjon.
Nehéz ha az ember szégyellve álmodik,
Nehézkes leveg? a szívemet préseli
Furcsa hogy manapság minden sarkon várhat itt
Rád a szörny, ki védekezni nem tudó istenedre éhezik.
———————————————–
kesze-kusza szerkezet-nélküliség.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.16. @ 21:23 :: Szendrői Csaba