Meleg este van. Hűs fuvallat érkezik.
— Írsz?
— Igen, írok.
— Mi lesz belőle?
— Nem tudom, még gondolkodom, s ügyelek majd minden betűre.
— Olyan kuszák a sorok, alig tudom olvasni.
— Szemüveged nincs?
— Azt én nem hordhatok, levinné a huzat.
— Tudod, soha nem tudtam szépen írni, különösen, ha sietek.
— Hova sietsz?
— Nem tudom, néha gyorsan gondolkodom mostanában, több dologra kell figyelnem.
— Mire?
— Nem vagy te túl kíváncsi?
— Ugyan, mit kéreted magad, ki vagy te?
— Én egy kis ember, sok gondolattal.
— Akkor mondd el, mire gondolsz!
— Tudod, próbálok boldog lenni.
— Az meg mi?
— Olyan érdekes állapot, mikor táncolni lenne kedvem, szédülni…
— Hülyeség! Én egész nap körbe-körbe forgok, szédülök. Unalmas!
— Nekem nem lenne az!
— Hogy csinálnád?
— Hát így, nézd!
Ha lépnék feléd,
hogy táncra kérjelek
óvatosan figyelve mosolyod.
Egy szédítő keringő
neked, s nekem.
Egy utolsó tánc,
ahogy csak a reggeli fény ölel
az álmok után.
Figyelj, csak rám!
— Figyellek! Furcsák vagytok ti emberek. Firkáltok a papíron egymásnak… Mi ez?
— Még nem tudom…majd …
— Ja, arra nekem nincs időm! — mondta a szellő, s ahogy jött, úgy tovasuhant. Sokáig lebegtette a függönyt, mert ő meg ehhez értett.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.30. @ 17:41 :: Sonkoly Éva
