Holdfénytested lassan csak sejtelem,
de az apró villanások felsikítják léted,
lágy ritmusú tavaszi szél karcolja
az alkony végtelen mélyfényű tükrét,
hogy esténként millió csillag csorbuljon le
a föld sírokkal teli magányos ölébe.
Te is velük zuhansz néha,
szavaimhoz bújsz árva angyalom,
álmaid hajnalig karomba ölelem,
de félek, idegen dobogás leszek,
ha egyszer szívemmel kezemben,
könnyeiddel telve eléd állok.
Hisz a te szemed olyan már,
mint a holt tenger kiszáradt medre,
csak néha indul el, arcodat megrajzolva,
egy fénytiszta csepp belőle.
Körülötted meddő testtel vérzik el
minden bíborfényű hajnal,
mert kitagadott lettél e földi jelenből,
s csak a múlttal vívódsz néha.
És én próbálom álmaimmal
újraéleszteni ezeket az elhantolt érzéseket
visszajárva, kiszakítom magam a világból
ott, hol homokot szórt testedre
minden rád emlékezésem.
De nézd, kezemben most pitypangot
simogat játszva a kacagó tavasz,
látod apa, nekünk táncolnak…
nevetve belefújsz tenyerembe,
felhőket rajzolsz felfelé mutatva.
Lehunyom szemem,
nézésed örvényeket szelídít,
tudom, menned kell ismét…
Fényt hasítok az égből,
szíved mellé teszem,
zsebedbe millió pitypangot rejtek,
ne szólj, csak vigyázz rájuk kérlek.
Hiányod egy pillanatra súlytalanná tesz,
hisz a halál is csak egy csendburok,
befele rejtezve, kifele fájdul,
de elengedlek újra… és újra, és újra,
te belekapaszkodsz az idő láncába,
már nem nézel hátra,
s ahogy megálmodtalak magamnak
úgy, csendben, némán
belesimulsz magányosan a reggeli óceán
szűz-fehérbe öltözött hullámaiba.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Szilágyi Hajni - Lumen
