Ez már a sokadik péntek délután volt. Akkor soknak tűnt, ma már meghosszabbítanám egy nappal is azt az időt, ha lehetne, pedig nem volt a legszebb szakasza az életemnek.
Minden pénteken siettem az állomásra, hogy elérjem a vonatot. A kora délutánival mentem, a késő estivel jöttem vissza. Fél óra volt az út a gyomai állomásig. Onnan gyalog mentem az idősek otthonáig. Az úton felkészültem lélekben, hogy mi vár rám.
Nem tudom, hogy anyám várta-e ezeket a péntekdélutánokat. Én vártam. Nagyon vártam, hogy minél előbb ott lehessek nála, foghassam a kezét, megsimogassam szép ősz haját, lássam mosolyát. Mindig mosolygott, amikor meglátott. Már nem beszélt, csak mosolygott. Fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Mondtam neki, hogy szorítsa meg a kezem. S ő megszorította. Ennek nagyon ürültem. Ezek fontos jelzések voltak számomra az állapotáról. Értette, vagy inkább érezte, amit mondtam neki, nem tudom. Csak azt tudom, hogy éreztem a kézszorítását. Láttam arcán a megnyugvást, amikor ágya szélén üldögéltem órákig. Milyen nagy öröm volt akkor ez is. Bárcsak visszahozhatnék egy percet belőle, de tudom, hogy már soha nem lehet…
Már hatodik éve tartott a betegsége, amikor ágynak esett. Többször már nem kelt fel. Kivéve, amikor az idősek otthonában igen körülményes úton, sok-sok utánajárást követően helyet biztosítottak számára. Bizonyos értelemben érthető, hiszen oda nem súlyos beteg embereket, csak időseket vesznek fel. Hálás is vagyok ezért, hogy mégis felvették. A bekerülést követő pár hét múlva már láttam a gyógyulás jeleit. Oldalra tudott fordulni, amit korábban nem tudott megtenni. Csak feküdt, mint egy darab fa.
Hétköznapokon, amíg otthon volt, Apám, s egy házi gondozó segített Neki a felülésben, az oldalra fordulásban. Hétvégeken mi hárman mentünk segíteni. Nagyon nehéz és fájdalmas volt látni azt, ahogy elbánt vele a sors, a betegség. Az vigasztalt bennünket, hogy Ő nem szenvedett. Nem voltak fájdalmai. Akkor már két éve nem mondta ki a nevünket. Hogy megismert-e? Nem tudom. Voltak jelek, amik arra utaltak, hogy megismert. Amikor meglátott bennünket örömmel töltötte el. Elárulta tekintete. Nem volt szomorú, sem vidám. Teljes lemondásról szólt már az élete. Lemondás az életéről, a családjáról, a vágyairól, önmagáról.
Ági lányunkat ez a családi tragédia a kamaszkorban érte. Tizenhárom éves volt, de nagyon nagy önfegyelemmel viselte. Végigkísérte, hogy megy tönkre szeretett Nagyija. Ma már tudom, hogy ez a keserű megtapasztalás Őt is megerősítette, ahogy engem is. Amikor vasárnapokon megmostuk a haját, Ágika szárította, fésülte. Olyan szép volt a mi Nagyink ilyenkor, hogy aki nem tudta, hogy beteg, nem is mondta volna meg. Jó volt így látni, még ha betegen is. Jó volt látni, mert akárhogyan is, de élt…
Alzheimer…. Ez a betegség nagyon alattomos, kegyetlen. Korábban sosem hallottam róla. Bár ne is tapasztaltam volna meg a valóságban soha. Nem így történt. A szemünk láttára ette-rágta, pusztította ez a kór az Édesanyánkat. Az egész testét-lelkét akarta. Mindenestől felfalta. Hiába volt minden. Orvostól-orvosig járás, természetgyógyász tanácsa, a különböző gyógyszerek alkalmazása. A betegséget megállítani nem lehetett. Felemésztett sok-sok energiát, időt, pénzt, türelmet. Szegény apámat nagyon sajnáltam. Mit élhetett át azokban az években? Azt hiszem a legtöbb szenvedést Ő kapta. Mire gondolhatott reggelente, amikor felébredt, s ránézett hitvesére? Nap-mint nap azt látta, hogy akivel leélte az élete java részét, átéltek sok élményt, jókat, rosszakat egyaránt, már nem igazi társa. Mivé lett az életerős, vidám asszony, aki olyan jókat tudott nevetni, aki mindig vidám volt, nem ismerte a bút, mivé lett mellette? Ma ez az asszony egy nagyon leromlott egészségben él mellette. Jóformán csak vegetál. Nem emberi élet ez már. Gondolhatott effélékre. Gondolhatott bármire, de valahonnan mindig erőt merített magának, s tette a dolgát mindennap.
Amikor Anyám bekerült az idősek otthonába már nagyon rossz állapotban volt. S ott, elkezdődött valami javulásféle. Első látványos változás az oldalra fordulás volt, majd folytatódott a lelki erősödéssel. A nővérek olyan boldogan mondták a hírt a gyógyulás jeleiről, s biztattak, hogy ez csak jobb lehet. Együtt örültünk minden kis apró jelzésnek, amit tapasztaltunk. Elkezdtem hinni a gyógyulásban. Nagyon hittem benne. A lassú gyógyulási folyamat hét hónapig tartott. Akkor egy hirtelen visszaesés következett, s az már végzetes lett. Akkor, amikor már tudtuk mindnyájan, hogy hamarosan el fog következni a vég, én még akkor is ürültem, hogy foghattam a kezét, akkor is odahajoltam mellé, átöleltem, amikor már nem volt kegyelem.
Utolsó találkozásunkkor volt a névnapja. Ilona… Vittem egy nagy bársonyos szirmú bordó rózsát. A rózsa volt a kedvence. A kertjében mindig szebbnél-szebbek pompáztak. Volt ott egy különös szép rózsabokor. Ennek olyan bordó-bársonyos színe, s nagyon finom illata volt. Gyerekkoromban sokszor simogattam én is a szirmait. Ilyet vittem akkor Neki. Tudtam, hogy utoljára látom. Tudtam, hogy búcsúzni jöttem. Fogtam a kezét, szorítottam erősen, mint talán még sohasem. Ő már nem szorította… Könnyeim lassan peregtek végig az arcán. Nem töröltem le… Nem tudatosan cselekedtem, ösztönből. Lehet, hogy azért tettem, hogy valami benne maradjon belőlem…
Pár nap múlva karácsony lesz…
Több, mint tíz éve, hogy nincsenek már azok a péntek délutánok.
Néha mégis arra gondolok, de jó lenne még egy utolsó, igazi anyai kéz szorította péntek délután!
Legutóbbi módosítás: 2008.12.19. @ 16:47 :: Szulimán Eleonóra