Ha tehetném beléd omolnék,
de félek t?lem, t?led,
hogy nem uralkodnék lelkemen,
hogy nem lehetnék ismét földszagú lény.
Így csak elviekben lehetek társ,
az elvek már nem földi lények,
csupán alkotott keretek a váz húrján,
bennem, hogy éljem, túléljem
kiéhezett szeretetem
a gondolataim legalján,
s talán a tisztaság égboltján – érted,
remélem megérted.
A szemed látom még magamon,
ahogy rajtam felejted s
én oly puhává alakulok,
mintha víz simulna b?rön el.
Ne nézz így rám, mert belehalok
és elcsitulok t?le örökre.
Csak a szem tud igazán velem maradni,
az érintés néha tud hazudni,
ha másnak szól és nem nekem
kedvesem.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.30. @ 17:30 :: dr Kocsi Katalin
