Takács Dezső : Fehér árnyék

Egy cseppet sem üdítő, havas tájkép, így nyár közepén, 1984-ből. *

 

 

Hajnali álmában otthon járt. A nap még ragyogott, de a vihar szele már odaért, és felkavarta lábuk alól az istálló előtti udvar porát. Apjával, egymással szemben álltak, és karikás ostorral pattogtattak.

Mikor az álma elszállt és végre kinyitotta a szemét, a nagy közös hálóterem szinte valamennyi lakója az ablaknál tolongott, úgy, ahogy éppen kibújt az ágyból: pizsamásan, álmos szemmel, papucsban. Kinn a süvöltő február eleji szél szinte vízszintesen hordta a havat. A villanypóznák nyögve, nyiszorogva inogtak vasbeton gyámjaikban, a vezetékek rémülten hintáztak, egy közülük, pedig megvadult kígyóként durrogva, szikrázva pattogott a havas járdán. Tombolt a hóvihar.

Balázs elsős volt, a szomszédos faluból költözött szeptemberben a kisváros gimnáziumának kollégiumába. Nehezen viselte az elszakítottságot, hogy szüleit már csak hétvégeken láthatta, s most ez az öröme is veszni látszott. Reggeli után átvonultak az iskolaépületbe. Az első órára áram híján nem tudtak becsöngetni, bár nem is igazán volt kinek. A reggeli buszok nem érkeztek meg, a vonat el sem tudott indulni. Csak a kollégisták és néhány elszántabb helyi diák ácsorgott a folyosókon. Már majdnem vége volt az első órának, mikor a tanárok a tanterembe tessékelték őket, s ott felolvasták az igazgató körlevelét.

— Sejtettem — morgott alig pelyhedző bajsza alatt Balázs, mikor megtudta, hogy bár a tanítás elmarad, a vihar miatt senki sem utazhat haza, a kollégiumot csak nagyon indokolt esetben, nevelő tanári engedéllyel lehet elhagyni.

„Pedig nekem haza kell menni!” — törte a fejét, lábát már emeleti ágya széléről lógatva. „Édesanyám biztosan nagyon vár! Biztosan!” — nyomatékosította magában még egyszer, mert hát éppen ez az, amiben mostanában nem is volt olyan nagyon biztos. Mikor délben a többiek átmentek az ebédlőbe, ő hátra maradt. Táskájába pakolta a heti szennyest, tankönyveit, füzeteit, majd az egészet az ágy alá csúsztatta.

A szokásos gombfesték levest még a betűtészta sem tudta feljavítani, a túróval töltött vizes zsemle meg nem akart lecsúszni a torkán, de ezen már nem mérgelődött. „Otthon vár a tepsiben sült, jó házi tejfölös rakott krumpli.” Az ebédlő ajtónál álló nevelőtanártól beteg nagybátyjához kéredzkedett el egy rövid látogatásra.

— Ki kell váltanom a gyógyszerét a patikában, Tanár úr. Nagynéném nem tud elszabadulni a boltból.

— Jól van, de rendesen öltözz fel és igyekezz vissza! Kifújja belőled a lelket ez a hideg szél.

Balázzsal madarat is fogathattak volna, ha azok ösztönükre hallgatva nem bújtak volna el az ítéletidő elől. Táskáját kabátja alá rejtve, egy óvatlan pillanatban kisurrant az épületből, s a havat hordó, hideg szélre ügyet sem vetve, vidáman szaporázta lépteit a széles nagyutcán, nagybátyja vegyesboltja felé.

— Vártam a buszt, de nem jött! Megyek vissza a kollégiumba! — köszönt be alibiből a boltba, s már ment is, de nem a központ, hanem a falujába vezető, elhanyagolt, alig használt, régi makadámút felé.

Mikor elérte a város szélét, szinte mellbe vágta az észak felől a nagy gulyalegelőn át akadálytalanul vágtató szél. Arcát szúrni kezdték az apró, porszerű, jeges hó szemcsék. Egy pillanatra megállt. Kabátja kapucniját a fejére húzta, a sálat a nyaka köré tekerte, majd csomót kötött rá. Csak a szeme maradt fedetlenül. Felvette a táskát, beledőlt a szélbe, elindult.

Az utat az ősszel is megtette már gyalog, mikor a testnevelő tanár óra végi prémium körei miatt lekéste a buszt. Akkor az egy alig kétórás, kellemes séta volt az egyre ismerősebbé váló tájon. Azt már látta, hogy most nehezebb lesz. Az utat itt-ott tisztára söpörte a szél, nagyrészt viszont térdig érő hóban kellett gázolni. Ilyen helyeken csak a tarvágás után bokorszerűen kihajtott eperfák jelezték neki, merre is tanácsos menni.

— Nagyot néz majd édesanyám, mikor belépek az ajtón — ábrándozott. — Bár mostanában megváltozott. Sokszor csak úgy elnéz mellettem a semmibe, mintha ott sem lennék. Az ölelése sem a régi, közben másra gondol, érzem. Biztos a matek kettesért haragudott meg rám. Ki fogom javítani év végére! Négyesre, az, hétszentség — fogadkozott, miközben prüszkölve fújta ki orrából a havat.

Kezdetben, a szemből jövő szél ellenére is tempósan haladt. Igyekeznie kellett, még sötétedés előtt haza akart érni. Később lassult a tempója. „Az is gondot okozhat, hogy alaposan megnyúltam” — vezette tovább a fonalat Balázs. „Idétlen, szőrös a lábszáram, nagy krumpliorrom lett, minduntalan előjönnek rajtam a pattanások. Már nem is puszilgat mostanában.”

A hideg szél ellenére izzadt. Érezte, hogy a ruha alatt csorog a hátán a verejték, lélegzete zihált, léptei lassultak, de már feltűnt előtte az elhagyatott tanyasi iskola épülete. Mikor odaért, lekanyarodott az útról, beállt a nyitott tornác szélvédett zugába, táskáját lerakva a falnak dőlt, pihent egy sort. „Biztosan nem szeretnek már úgy, mint régen. Ezért is lesz hamarosan kistestvérem is” — villant át az agyán. „Azt majd lehet megint puszilgatni, babusgatni. Kedvesebbnek kell lennem. Jó, hogy elindultam.”

Ez némileg megnyugtatta. Alig, hogy elhagyta a pihenőhelyét, egy traktor jött vele szemben. Félre állt, kezét felemelve üdvözölte a traktorost. Innentől a keréknyomban haladt.

— Gyerünk, gyerünk! — bíztatta magát. — Még hátra van az út kétharmada.

A szél, ha lehet, még jobban beleerősített. A porhavat eszelős takarítónőként terelgette egyik helyről a másikra. Halmot épített, majd meggondolta magát és odébb hordta. Az eperfák kopasz ágaikat egymáshoz ütögetve értékelték a produkciót, de ez neki kevés volt, újabb mutatványba fogott. Betemette egy szakaszon a friss keréknyomot.

„Majd most elválik, szeretnek, vagy sem. Ha belépek, és örömmel ugranak a nyakamba, akkor igen. Ha csak ímmel-ámmal fogadnak… Pedig nem mindenki vállalkozott volna a szüleiért ilyenkor erre az útra. Mindegy. Ha szeretnek, ha nem, hazamegyek!” — zárta a hosszúra nyúlt töprengést. Az út oldalán emelkedő Sánka halmot a hófúvásban is felismerte. Mikor a Cigánka hídjának fekete-fehér korlátjai közt áthaladt, már megint lassultak léptei, kellemes meleg járta át testét. Itt már elmaradtak az utat eddig hőségesen követő eperfák, árok sem volt. Néhány görbe akác adott csak némi támpontot. Nagyon elfáradt. Lábai, mintha ólomból lettek volna. „Az már a Cikó-halom” — ásította maga elé. „Csak három kilométer, és otthon vagyok.”

A szürkületben feltűnni vélte a falu első házait, orrába valahonnan befészkelte magát a friss rakott krumpli illata. A szél, az eddigieknél is nagyobbat alkotott. Az út baloldalán kapaszkodó cserjés miatt lerakta terhét. Tekintélyes hóbucka keletkezett, csak megkerülni lehetett. Letért az útról, lábnyomait hamarosan befedte a friss hó.

 

A nevelőtanár délután többször kereste Balázst. Alkonyatkor kiküldte az egyik diákot a nagybácsi boltjába. Amikor a küldönc azzal tért vissza, hogy járt ott a fiú, de mindjárt indult is vissza a kollégiumba, nyugtalanságát baljóslatú érzések váltották fel. Jelentette az eltűnést a polgárvédelmi ügyeletnek, de a telefonközpont tartalék áramforrása akkorra már kimerült. Tehetetlenek voltak. Biztosra vették, hogy a fiú elindult haza, s remélték, meg is érkezett.

Másnapra elállt a havazás, a szél is elfáradt. Egy hét is eltelt mire az utakat mentesítették a hótorlaszoktól, megindult a közlekedés, helyreállt az áram, víz és gázszolgáltatás. Addig a szülőnőket, a művese kezelésre szorulókat, helikopter vitte kórházba. A kapcsolatot a külvilággal egy szükségből kiépített, amatőrrádiós lánc jelentette. Kenyeret a honvédség lánctalpas járművei hoztak az embereknek, s onnan közelítettek a nagy teljesítményű hómarók is.

Balázs anyja azon az estén megérezte a bajt. Egész hétvégén nyugtalan volt, aggodalmas tekintettel járkált fel-alá. Kitartó unszolására férje végül hétfőn reggel befogta a régi szán elé lovait, és a behavazott mezőn áthajtott a városba. Ekkor kezdték keresni a fiút.

 

Két hét múlva találtak rá. A nagy hóbucka oldalában, a feje alá tett tankönyvein, örök álmot aludt.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.21. @ 07:00 :: Takács Dezső
Szerző Takács Dezső 190 Írás
Viharban érkeztem, vaksötét éjszaka. Hajlongó jegenyék, átázott föld szaga, s Anyám volt ott még, meg a bába, mikor belesírtam ebbe a világba, a Sztálin utca nyolcban, alig hallhatóan.